Ad Librum Kiadó

– Készen álltok? – fordult hátra Jude. Szögletes sziluettje határozottan rajzolódott ki a sötétezüst háttér előtt.

Janarsis felmutatta összeillesztett hüvelyk- és mutatóujját, ahogyan a búvárok szoktak jelezni egymásnak, azután tett egy lépést hátrafelé és keményen megvetette a lábát.

Jude látta a jelet, így nekiindult a folyónak. Mindig is jó úszó volt, a földi világban rendszeresen edzett, de most mindez olyan távolinak tűnt, mintha meg se történt volna, mintha valaki más életének képei kerültek volna a saját, homályos emlékei közé. Ahogy utoljára hátranézett, társai alakja már egészen kicsinek tetszett a magas föveny árnyékában. Inés ezüstszín haja ragyogott, akár egy könnycsepp.

Jude igyekezett elhessegetni a párhuzamot. Nem akart meghalni, de rettegett, hogy az akarat már nem sokat ér. Azután megacélozta az idegeit, és továbbgázolt a vízben.

Hirtelen eltűnt a lába alól a talaj. Addig talán valamiféle sziklán lépkedhetett, de az óvatlan mozdulattal tátongó mélység nyílt meg alatta, ami azonnal magával rántotta.

Ahogy felbukkant, a partról egy sikoly hangja ért el hozzá, amit még a folyó zúgásán keresztül is hallani vélt. Eszébe jutott, hogy a víz nagyon jól vezeti a hangot, hogy elképzelhető, hogy a hídnál posztoló őrök is felfigyeltek Inés kiáltására, de azután a folyó maga alá gyűrte, és a gondolat egy pillanat alatt jelentéktelenné vált.

Érezte, hogy ez a roham súlyosabb, mint az előző, amikor néhány másodperc alatt a felszínre bukott. Rettegett a gondolattól, hogy elveszti a térérzékét, és érzéketlenül sodródik tova a felszín alatti sziklák között. Úszni kezdett, nem tudta merre, de hirtelen nagy szükségét érezte, hogy csináljon valamit, hogy megpróbáljon megmenekülni.

A folyó dübörgött a fülében, és érezte, hogy a víz lassan elzsibbasztja a tagjait. Úszott, de mind mélyebbre süllyedt. Ekkor megfeszült a derekára csomózott kötél. Társai talán úgy ítélték, hogy már éppen elég időt töltött el a víz alatt, hogy a beleegyezése nélkül is visszahúzzák a partra.

A tüdeje oxigénért üvöltött, de képtelen volt áttörni a felszín látszólag békés hártyáját. Kinyitotta a szemét, de mindenütt csak a sötétség látványa fogadta. Szédülni kezdett, és ekkor iszonyatos fájdalom nyilallt a bal lábába. Ahogy húzták, az ár oldalról belekapott, és nekicsapta egy sziklának. Az övéről lógó kardhüvely kitartóan verdesett a csípőjén, ahogy a víz újra és újra nekitaszította a sziklának. A kő felszíne érdes volt, a ruháján keresztül is érezte. Kapaszkodót keresett, hogy a felszínre húzhassa magát… és meg is találta. Ahogy azonban megragadta a szikla kiálló csonkját, a kötél újra megrándult.

Hátranézett, és kétségbeesetten látta, hogy víztől homályos szemei előtt egy szikla sötét körvonalai rajzolódtak ki. A parton állók nem láthatták, de éppen egy víz alatt rejtőző, borotvaéles monstrum került az útjába, azon akarták keresztül húzni. Minden erejét latba kellett vetnie, hogy a félelem és a víz zsibbasztotta ujjai ne engedjék el a sziklát. Oxigénre volt szüksége… egyetlen vágya az maradt, hogy végre levegőhöz jusson. Addig szabad kezével is megragadta a sziklát, és a parton állók ereje ellenében húzni kezdte magát a felszín felé.

A kötél megfeszült. Egy pillanatig Janarsis még erősebben húzta, azután elsápadt, és felkiáltott:

– Azonnal hagyjátok abba!

Remus és Tharmon továbbra is a kötelet markolva értetlenül néztek hátra.

– Engedjétek… – Janarsis távolabb lökte őket.

– Mégis mi a fene ütött beléd?! – Remus talpra szökkent, mert a férfi ereje a földre taszította.

– Megakadt valamiben – válaszolta Janarsis, de tekintete a folyóra tapadt. Keze önkéntelen mozdulatot tett, mintha a haját akarná tépni, azután hirtelen lehanyatlott. Mindannyian a folyó felé fordultak. A Monnerie elégedetten zúgott. Felszínét csak az apró örvények pettyezték.