Ad Librum Kiadó

Az óriási csarnok félig volt vadászokkal. Komor arcuk nem ígért semmi jót, Parker azonban a körülmények ellenére meg­őrizte hidegvérét.

– Jó okot találtatok! Emberi Jogok? Azt sem tudjátok, mit ta­kar! Most papoltok mindenfélét, de ti is lelopakodtatok hozzá – mutatott Lisára. – Ott álltatok az ajtó előtt, míg sorra nem ke­rültetek. Addig volt csak jó, míg ellenállt? Mikor megtört, ott­hagytátok, mert már nem volt izgalmas! És ti izgalomra vágyta­tok, nem a megszokott dolgokra!

Halk hang jött az első sorból.

– Nem erről van szó. Maga… nem csak fogva tartott minket…

– Nahát, fiam! Hát te beszélni is tudsz? Nem csak ordítozni, könyörögni?

Ewans elvörösödött.

– Maga megalázott minket…

Parker két gyors lépést tett feléje, Samthával a nyomában.

– Két napig kértem, hogy add ki a megbízód személyét, vagy egyéb értékelhető információt! Szóra sem méltattál! Tudom, hogy mit akartatok, tudom mi volt a megbízóitok célja a pontos koordinátákkal – el akarnak pusztí­tani minket, vadászokat! És ezt te is tudod!

Lehet, hogy nem vette észre, milyen közel került a külvilágihoz, lehet, hogy dühében rosszul mérlegelt. Samtha Ewans mozdulatába éppencsak be tudott lépni. Testtel fogta fel a támadást, combon rúgta a férfit, majd mellbe, hátrébb taszította a Vezért is.

Valaki jobbkézről mozdult. Gyors volt, de nem érkezett váratla­nul. A kézélcsapást a torkára kapta, össze is rogyott. Samtha kiosz­tott még néhány rúgást és ütést, helyet csinálva egy esetleges küzdelemhez.

– Elég legyen! – kiáltott valaki a csoportban, és előrefúrta magát. A támadások abbamaradtak.

Vanner állt meg a támolygó Ewans mellett, kétségbeesett-kérdő tekintete egy pillanatig elidőzött Samthán, aztán átrebbent Parkerre.

– Uram, nem kértünk sokat…

– Fogd be a szád, taknyos – szisszent rá a Vezér. „Tehát mégis jól éreztem!”

– Kérem, uram, hallgasson meg! Nem kérjük a szabadon bocsá­tásukat, csak emberibb körülményeket a rabságban!

– Azt kapták, amit érdemeltek.

– Ez nem igaz! A nő nem azt érdemelte!

– Nem én erőltettem, hogy rohanjátok le, és mindent bele! Ti voltatok azok, akik odagyűltetek! Miért kenitek rám a mások bűneit?

– Nem tett semmit, hogy megakadályozza!

– Most az a bajotok, hogy nem tettem semmit, vagy az, hogy tettem valamit?

– Uram, maga pontosan tudja, minek köszönheti a lázadást!

– Kimondtad.

– Igen, lázadás! Kiforgatja a szavaimat, azt hiszi, hülyét csinál belőlem, de feleslegesen teszi! Addig változtasson a rabok élet­körülményein, amíg csak ennyien emelik fel a szavukat! Ne vár­ja meg, míg rosszabbodik a helyzet. Mindannyiunk érdeke ez, uram!

– Értékelem a nyíltságodat, Tony. Ennek köszönhetően vonul­hattok el mind büntetlenül, ha azt máris megteszitek! Az aján­latodat megbeszélem az embereimmel. Addig mindkét kémet Ewans cellájába kísérjétek vissza!

– Ne kenje el az ügyet, uram!

– Gondom lesz mindkettőjükre, fiam, ezt megígérhetem! – mosolyodott el Parker igencsak kétértelműen.

A terem fél perc alatt kiürült. Néhány elkenődött vércsepp ma­radt a padlón a kisebb csetepaté nyomán.

– Én láttam rosszul, vagy Tony tényleg meglepődött azon, hogy mellettem vagy? Egészen véletlenül nem az ő pártjukon voltál eddig? Mondd, kicsi Sammy, nem a te kezdeményezésedre vagy jóváhagyásoddal pattant ki a lázadás?

Parker lassan sétálgatott a teremben, Samtha egyhelyben állt le­szegett fejjel. –„Miért kellene tudnia arról, milyen nehéz órákat szerzett nekem, mikor testőrének hívott? Azzal borított fel min­dent; hogy tudott a helyettesével bonyolított kapcsolatomról, már csak hab volt a tortán. Vajon Tonyról is tud?”

– Féltés volt a szemében, mikor rám nézett – ha arra gondol, amire én.

– Kutyafarok nézne így az eb porba hullott fejére! A „most-hogyan-tovább” arckifejezés összetéveszthetetlen! Nos, mennyi közöd volt a ehhez?

– Voltak benne barátaim…

– Én azt kérdeztem, TE mennyire voltál benne!

A lány mélyre szívta a levegőt, lassan engedte ki a tüdejéből.

– Ez volt az egyetlen esély, hogy pozitív irányba mozdulhasson el a kémek ügye. Az a két ember – meggyőződésem szerint – nem ismeri a megbízóit, és a bombáról sem volt tudomásuk. A büntetésük nem volt arányban a tettükkel.

– Ilyen ügyekben én szeretek dönteni!

– Maga dönt. De ha nem akar Bolygószerte hasonló megmozdu­lásokat, okosan döntsön!

Az öreg léptei Samtha előtt értek véget.

– Némi tiszteletlenséget hallok a szavaidban.

– Nem tiszteletlenség az – talán fanyar humor.

– Értékelhetetlen.

Parker iszonyatos erejű tenyeres ütése a mellkasát érte, hátra­dobta. Méterekkel távolabb érkezett fenékre, kézzel-karral tompította az esést… Rémülten kapkodott levegő után, de a hasztalan.

A Vezér utána lépett.

– Ne játssz velem. Elveszíthetem a türelmem!

Samthából végre feltört a benne rekedt levegő, alig bírt úrrá len­ni a köhögésén. Próbált fölkecmeregni a padlóról, sikertelenül.

– A játék véget ért pár órája, uram, csak nem volt lehetőségem értesíteni őket. – Hangjában hosszú idő óta először rezzent tisztelet. Fájdalmas grimasszal arcán dörzsölte meg a mellka­sát. – Csalódtam magában és ez mindent megváltoztatott. Nem hittem volna, hogy eltűr mást is bennem – és amíg nem tudom kibogozni cselekedetének okait, nem tehetek maga ellen sem­mit. – Rúgás érte a vállát, elfektette. Nem védekezhet, tudta. Akkor sokkal rosszabbul jár. Többet kap. Parkert nem dühítheti fel még jobban, hiszen Rendtévő! Ki tudja, mennyi kell ahhoz, hogy átforduljon, és feladva múltat, jövőt, megölje őt?

Újabb kísérletet tett, s ezúttal talpra állhatott. Automatikusan megigazította a ruháját, csak ezután nézett a Vezérre.

Kitért az ütés elől, de a következő eltalálta. Védekező ösztöne legyőzte a tudatát, és onnantól nem volt visszaút – harcolt egy Rendtévő ellen!

Zeb ellen volt esélye. Még Tillman ellen is. De Parker klasszisokkal jobb volt náluk! És milyen keveset muta­tott eddig magából! Bármit tett, az öreg bevitte a találatot – olyan szintű technikákat alkalmazott, ami ellen esélytelen volt minden eddig tanult fogás!

Földre került, nem is tudta, mitől. Rúgás érte a mellkasát, a kö­vetkezőt oldalról kapta a bordáira, majd a combján csúszott végig a talp. Összekucorodott, karjával a fejét takarta el, fel­húzott lábaival a hasát és a mellkasát. Kapott még néhány talá­latot gerinctájékra és csípőre, de végül abbamaradt a támadás.

Jó néhány szívdobbanással később kinézett karja fedezékéből.

Parker méterekkel távolabb állt, és várt.

A lány lassan mozdult, feltérdelt, kezeit megadóan két oldalra kitartotta. Rossz ötlet volt. Izzott minden porcikája. Lehajtotta a fejét, behunyta a szemeit, hogy ne látszódjon az arcán a fájdalom. A következő pillanatban megrándult – felismerte a halk neszt: az energiatartály töltötte a fegyvert.

A Vezér kábító fokozatról teljes rombolásra állította a sugár­pisztolyt.

– Samtha Collins, a mostani lázadás megszervezésével vádol­lak. Van hozzáfűznivalód?

„Megöl! Meghalok, és meghalnak a többiek is, mert érti, miért lennék én elől!”

– Parker, kérem, beszéljük meg! – szava a sóhajnál alig volt han­gosabb.

– Az utolsó szó jogán mondhatod.

Megrémült a mondattól.

– Másfél órája még szeretkeztünk – könyörgőre sikeredett a hangsúly.

– Most viszont halálra ítéllek a közrend súlyos megsértéséért, és árulásért.

„Elhangzott! Mit tehetek ellene?!”

– Tárgyalás nélkül? Figyelmeztetés nélkül?

– Tehetek kivételt. Miért ne kivételeznék veled? Pont ezt vártad el tőlem, nem?

– Nem ezt az irányt – Samtha eldöntötte, hogy szembenéz a veszéllyel.

Parker ugyanakkor célzásra emelte a fegyvert.

– Várjon! – Kétségbeesett kiáltás volt. A férfi is összerezzent.

– Mire várnék, Sam? Ellenem fordítottál több száz helybelit! Lá­zadást szítottál! Gyengíted az egész Rendszert!

– Parker, én nem a Rendszer ellen lázadok! Nem is maga ellen! A rossz döntései mellett nem tudok elmenni szó nélkül! Nem egyszer próbáltam figyelmeztetni a foglyok helyzetére, de nem vett róla tudomást. Ewanst és Lisa Dohlt átverték! Egyikük sem rossz ember! Miért nem használja a képességeit, hogy információhoz jusson?

– Befejezted?

Samtha ismét lehajtotta a fejét.

– Tudnia kell, mielőtt meghúzza a ravaszt. Valóban lázadást szerveztem…

– Beismerted.

– Igen! Lázadást szerveztem, de nem ezt! – Erőt vett magán, és belenézett a Vezér szemébe. Nehéz volt figyelmen kívül hagyni a pisztolyt. – A miénk két nappal később lett volna. Ezt annak az árnyékában hozhatták össze. Nem volt tudomásom róla! Akik a lakásomnál keresték magát, azok egy része hozzám tartozott, de akikkel itt találkoztunk, azokhoz nem volt közöm! Más arcokat kellett volna látnom.

– Tony ott volt.

– Tony tiszta. Kezdettől ellenezte, nem vett volna részt a láza­dásban. Szerintem látta, mi a helyzet, és engem jött védeni. Meg­próbálta rövidre zárni az egészet. Ronald, kérem! Elfogadom az ítéletét, öljön meg, de ne most! Adjon időt, hogy tisztázhas­sam a csoportomat! Beszélnem kellene az embereimmel, hogy megtudjam, ki használta föl őket az én nevem alatt!

– Sam, nincs hosszabbítás.

– Engem kivégez, a tényleges bűnös pedig elsétál?

– Meg fogom keresni őt is. Ugyanúgy végzi majd, ahogy te.