Ad Librum Kiadó

Terv. I. A titok nem titok már többé - Olvasson el egy részletet!

Magamhoz térve az első dolog, amit érzékeltem, az a mindent átható dohos szag volt. Még a lélegzetvétel is iszonytató erőfeszítések árán sikerült csak. Rettenetesen fájt a fejem, és mozdulni sem bírtam. Hol vagyok? Mi történt velem? Nem emlékszem semmire. Megpróbáltam kinyitni a szemem, teljes sötétség vett körül. Éreztem a föld hideg érintését testemen és sajgó tagjaimat. Hasztalan kutattam lázasan elmém rejtett zugaiban, képtelen voltam felidézni bármit. Rémülten hasított belém a gondolat, azt sem tudom, ki vagyok! Mi a nevem?! Újra megpróbáltam felfedezni valamit a környezetemből, hátha valamilyen támpontot ad, hogy hol vagyok. Teljes sötétség. Hiába erőltettem a szemem. Ekkor egy halvány derengő fény szűrődött be valahonnan fentről. Érzékeltem a fejem felett a kis nyílást, melyen a hold sápadt fénye tört utat magának. Ez jó, már legalább tudom, hol van a fent és a lent. Ebben az esetben ez a kis támpont is végtelen megnyugvással töltött el egy pillanatra, majd újra rám zuhant a kétségbeesés. Becsuktam hát a szemem, és egy rövid időre megpróbáltam teljesen ellazítani a testem, hogy megnyugodjak. Hol vagyok? Hogy kerültem ide? Mi történt velem? Ezek a kérdések forogtak elmémben, és egyre sürgetőbb volt a késztetés, hogy választ is kapjak rá. Mint egy fényképezőgép vakujának villanása, úgy sejlett fel bennem egy kép, egy pillanatra. De túl röpke volt, hogy meg tudtam volna érteni, mi is volt az. Révedezésemet elmém rejtett zugaiból, halk morajlás vonta el. Mi ez? Mintha valami gép lenne. Bármennyire szerettem volna beazonosítani, nem sikerült. Éles fájdalom hasított halántékomba, és ismét bevillant a kép, egy röpke másodpercre. Most már valami megmaradt belőle, egy terem és nagyon erős fény. De hogy hol és mi az, nem tudtam rájönni. Közben észrevettem, hogy testem lassan enged unszolásomnak és meg tudom már mozdítani a kezem és a fejem. Egy ablakszerű nyílást fedeztem fel a magasban, de a csillagokon kívül mást nem láttam. Lassan éreztem, hogy testem többi része is engedelmeskedik akaratomnak, így hát megpróbáltam feltápászkodni nem túl kényelmes helyzetemből. Sikerült. Lelkemet egy pillanatra a siker édes öröme járta át. Mily kis dolgoknak is tud örülni az ember, ha épp szorult helyzetben van. Még meg is mosolyogtam magam, de aztán igen groteszknek találtam, hogy ilyen lehetetlen helyzetben még mulassak is nyomorúságomon. Majd arra gondoltam, nagy baj nem lehet, ha nevetni tudok saját magamon. Na de most már tényleg valamit tennem kellene, határoztam el magam. Ahogy felálltam, egy pillanatra megszédültem, ezért megkapaszkodtam a falban. Legnagyobb megdöbbenésemre fémes érintése volt. Lassan elkezdtem hát körbetapogatózni. Egy szögletes helyiségben voltam, mint egy cella, de sehol egy ajtó. Már épp csodálkozni kezdtem, amikor valami egy hirtelen rántással leterített a lábamról, és én átrepültem a szoba túlsó felébe a falnak vágódva. Földre zuhantam, és újult erővel tört rám testem minden porcikájába a fájdalom. Talán egy másodpercre még az eszméletem is elvesztettem. Aztán lassan enyhültek sajgó érzéseim, fejem újra kitisztult. Na, nézzük csak, mit is tudok eddig. Egy szobában vagyok, aminek fém az oldala, nem emlékszem semmire, nem tudom ki vagyok, és mi történt velem. Na brávó, szép mondhatom. Ja és ne felejtsük el azt sem, hogy világítanak a csillagok. Apropó csillagok, röpke idővel ezelőtt, amikor halvány fény tört be a fenti kis ablakon, és megvilágította gyér fényével a szobát, akkor azt gondoltam a hold az mit látok. De hol van most? Hiába próbáltam felfedezni, nem láttam. Pedig az ég tiszta, látszanak a csillagok. Akkor mi volt az, ha nem a hold, ami bevilágított. Merengésemet az ismét bevillanó emlékkép szakította félbe. Emberek! Emberek voltak a szobában, furcsa öltözékben. Mintha valami védőruha lett volna rajtuk. Értelme még mindig nem volt számomra a látottaknak. Istenem, csak legalább emlékeznék valamire. Hirtelen, kintről lépések zaja hallatszott be. Szám kiszáradt, szívem gyorsabban kezdett verni, még levegőt se mertem venni. De ahogy jöttek, úgy halkultak el a léptek. Szemem becsukva, fejem a falnak támasztva éreztem, hogy lelkemet a megkönnyebbülés kegyes érzése járja át. De még egy pillanatig sem tudtam igazán élvezni e röpke megnyugvást, a szoba hirtelen ismét oldalra dőlve, vad táncba kezdett. Majd amilyen váratlanul jött, oly gyorsan meg is nyugodott. Nagyot sóhajtva, tekintetem az égnek emeltem. A látványtól és a hirtelen felismeréstől, elakadt a lélegzetem. Csillagok hideg fénye között egy bolygó vált láthatóvá, de számomra ismeretlen volt. Percekig nem tértem magamhoz. Egy űrhajón vagyok. Megdöbbenésemből halk zúgó hang rángatott ki. Mi ez? A padló hirtelen megmozdult, majd elindult fölfelé. Ijedten próbáltam megkapaszkodni valamibe, de nem volt semmi fogódzkodó. A padló szép lassan és kitartóan haladt tovább. A mennyezet rendületlenül közeledett felém, szívem hevesen dobogott, és elmém lázasan kereste a kiutat. Próbáltam egyre jobban összehúzni magam, hogy ezzel is időt nyerjek. De semmi sem jutott eszembe. A plafon vészesen közeledett, már meg tudtam érinteni a kezemmel. Vége, kész, ennyi volt, nincs tovább. Mit is szoktak mondani, hogy az embernek az utolsó percében lepereg a szeme előtt az élete? Milyen ironikus, én nem emlékszem semmire. Más helyzetben, még talán mulatságosnak is ítéltem volna meg ezt a gondolatot, de most valahogy nem volt kedvem nevetni. Magam is elcsodálkoztam, itt a vég, én meg ilyen baromságokon gondolkozom. Ahogy megérintettem a mennyezetet, az halk suhogó hanggal lassan kezdett szétnyílni, és én egy hatalmas üvegkupolás csarnokban találtam magam. Még időm se volt azon örvendezni, hogy élek, és nem lapított öszsze a szoba lassan felfelé araszoló padlója, mikor enyhe bizsergést éreztem a testemben, ahogy ott ültem. Mi ez már megint? A bizsergés egyre erősödött. Hirtelen villant belém a felismerés: Áram!! Felugrottam, és odébb lendültem a földön. A padló, ami idehozott lassan ereszkedni kezdett, és összecsukódott felette a zárólemez, eltakarva szemem elől rabságom kicsiny dobozát. A hirtelen beálló csendben felálltam, majd elindultam, hogy kiderítsem, hol is vagyok. A csarnokban hatalmas oszlopok sorakoztak, és a kupolán beszűrődött csillagok fénye ezüstös színt kölcsönzött nekik. Elindultam, bár magam sem tudtam még, merre és hová. Lépteim, bármilyen halkan próbáltam menni, visszaverődtek, és visszhangjuk elkísért felfedező utamon. Kísérteties volt. Mi lehet ez a hely? Azt már tudtam, hogy valahol az űrben vagyok, talán egy űrhajón, vagy valami ilyesmin, hisz időnként nem túl megnyugtatóan, de mozog. Ahogy a csillagokat vizsgálgattam, melyek fénye betöltötte az egész csarnokot a boltíves üvegkupolán keresztül, egy halk szipogó hangra lettem figyelmes. Megpróbáltam megfejteni, honnan jön. Elindultam hát abba az irányba. Lassan haladtam előre, a hang egyre erősödött. Hirtelen, az egyik oszlop tövében, egy összekuporodott személyt vettem észre. Óvatosan elindultam felé. Egy lány volt. Hosszú fekete haja teljesen beborította törékeny testét. Kezemmel felé nyúltam, és megpróbáltam félrehúzni a sötét hajzuhatagot, hogy lássam az arcát. Megérezve érintésem, rémülten, még jobban összehúzta magát, és remegni kezdett. Megérintettem fejét, és gyöngéden végig simítottam kezemmel a haját. Rövid idő után a lány megnyugodott. Felemeltem a fejét, és elhúztam arcáról sötét hajtincseit. Amit először megláttam, az két fekete szempár, és egy sírástól maszatos arc volt. De hiszen ez a lány még majdnem gyermek. Ahogy találkozott a tekintetünk, hirtelen felállt, és szorosan odabújt hozzám. Kezével megmarkolta ruhámat, és úgy tűnt, el sem akarja engedni. Már csak ez hiányzott. Egyrészt jó érzés volt, hogy nem vagyok egyedül, de ugyanakkor ott volt a tehetetlenség érzése is, hogy mit kezdjek vele? Még azt sem tudom, én ki vagyok. Na jó, ha már így alakult. De, hogyan tovább? Elindultunk a terem széle felé. Egy idő után már lazult szorítása a ruhámon, így sikerült rávennem, hogy engedje el azt. De abban a percben ugyanilyen szorosan fogta meg a kezem, és ettől már nem lehetett eltántorítani. Óvatosan haladtunk előre. A terem széléhez érve a falnál ugyanazt tapasztaltuk, mint a börtönömnél. Fém, és teljesen sima felület. Sehol egy rés vagy valami, ami arra utalna, hogy kijárat van rajta. Jobb ötletem nem lévén elindultunk a fal mentén ajtót keresve. Ahogy haladtunk előre minden olyan egyforma volt. Már egy ideje nem is érzékeltem, hogy valójában körbeértünk-e már, vagy még nem. Elég volt, dőltem neki a falnak, majd lecsúsztam a földre és fáradtan hajtottam kezembe a fejem. Mit csináljak? Mi ez a hely? Hogyan juthatnánk ki innen? Istenem csak emlékeznék valamire. Hogy én már mennyire unom ezeket a hülye kérdéseket. Hátradőlve, fejem a falnak támasztva megpróbáltam visszagondolni valamire. De nem volt más emlékem, mint a kis cella, amiből ide jutottam: Ahogy ott feküdtem, majd a padló megindult felfelé, és ahogy a kezem érintésétől kettényílt a mennyezet. Várjunk csak, a földön ülve a kezem másnak érzékelte egy ponton a padlót, ahogy megpróbáltam felülni. Mintha lágyabb lett volna, és talán a hőmérséklete is más volt. Talán akkor indult el a padló fölfelé, amikor hozzá értem. Jól van, próbáljuk meg újra. Ismét elkezdtem végig pásztázni a falat a kezemmel. Lassan fel és le. Idegőrlő volt. Úgy éreztem, hogy már órák óta csinálom. A kétség óvatosan kezdett belopódzni az elmémbe. Talán nincs is itt semmi, lehet rosszul gondoltam. Fáradtan huppantam le újra a földre. A lány hűségesen követte minden léptemet, bár szerintem semmit nem értett abból, amit tettem. — Hogy hívnak? — kérdeztem. Hangom tompán szólt a nagy csarnokban. De nem válaszolt. — Jól van, nem baj, végül is, én sem tudom mi a nevem — mondtam kedvesen, ahogy megpróbáltam felállni. Kezemmel a falnak támaszkodtam, hogy megőrizzem egyensúlyomat. Hirtelen zúgás moraja hasított a csendbe, és a fal ketté nyílt. Egy hosszú folyosó tárult elénk. Vakító fehérsége bántotta a szemem, így hunyorogva próbáltam rájönni, mit is látok. No jól van, veszteni valónk nincs. Óvatosan beléptünk a folyosóra. Még pár lépést sem tettünk, amikor bezárult mögöttünk a fal.

 

< Előző		Következő >