Ad Librum Kiadó

"...A Kensington Road 30. egy cseppet sem volt különleges, egy sorház lakásaként ugyanolyannak tűnt, mint a többi. Mégis a hideg rázott tőle, amikor ránéztem. A borostyánnal felfuttatott falak régóta tartották a frontot, még az ezernyolcszázas években épültek, magukba szívva a több, mint száz év viharait, napsütéseit. Az ablakok keskenyek, és osztottak voltak, alig nagyobbak, mint a lőrések, ugyanakkor a viktoriánus építkezés eleganciáját, és a komorságát viselték magukon. A téglafalak megfeketedtek az idők során, és ez csak fokozta a borongós, és egyben patinás hangulatot, melyet a ház egésze árasztott.

Nem tudtam, hogy mit találunk az ajtó mögött, az okkultizmus iránti ellenérzésemen felülkerekedett a kíváncsiságom, és az, hogy megtudjam, hogyan került a dédanyám neve a bizonyos Rusty atya látókörébe.

Az oroszlánfejes kopogtatóval megkocogtattam az ajtót. Olyan halkan, hogy magam sem hallottam, olyan halkan, hogy George furcsán nézett rám, hogy miért nem kopogok. Az ajtó mégis kinyílt. Úgy tűnt, hogy magától, mintha egy szellem tárta volna ki, de nyilván elektronika mozgatta, nyitotta, és mögöttünk be is zárta. Egy előcsarnokban találtuk magunkat, mely sötét volt, és erőltetetten misztikus hatást akart kelteni a betolakodóban. Mindenütt gyertyatartók álltak, némelyikben égő gyertyával, vörös szőnyeg borította a padlót, hozzá illő vörös függönyök takarták az ablakokat, s a füstölők nehéz szaga telepedett ránk.

- Fáradjanak beljebb! – szólított fel bennünket egy hang, melynek tulajdonosát nem láttuk, de ugyanaz a mély tónus volt, mint amit a telefonban hallottam.

Elindultunk befelé egy szűk, sötétbarna fával borított falú folyosón, melynek padlóján folytatódott az előtér nehéz, vörös szőnyege. A falakat egészen mély színekkel festett képek díszítették arany keretben. Egy nagyobb, dolgozószobaszerű helységbe érkeztünk, ahol ugyanaz a halvány gyertyafény fogadott bennünket, mint az előszobában. Középen egy hatalmas íróasztal állt, a fal mellett polcok, melyek roskadoztak a könyvektől, és egyéb tárgyaktól. A szobában nem volt senki.

- Foglaljanak helyet! – jött a hang ismét.

Leültünk két vörös bársonnyal bevont székre, és vártuk a házigazdát. Beszélgetni nem mertünk, azt gondoltuk, hogy nyilván minden szavunkat hallaná, így jobb híján nézelődtünk.

Az asztalon észrevettem egy szelencét, melynek míves kidolgozása azonnal megragadta a figyelmemet. Felálltam, és odaléptem az asztalhoz. Ránéztem Georgera, aki a fejét rázta, mutatva, hogy nem kellene matatnom az idegen asztalán, de csak rámosolyogtam. Már nem féltem. Úgy vonzott az a szelence, mint a mágnes, egyszerűen képtelen voltam ellenállni neki. Meg akartam fogni, a kezembe akartam venni, meg akartam simogatni ragyogó ékkövekkel kirakott fedelét, szinte megbűvölt tökéletes, sosem látott szépségével.

Épp nyúltam felé, amikor a hang felcsattant mögöttem.

- Hozzá ne merjen nyúlni!

Riadtan eszméltem, elkaptam a kezemet a dobozkától, és a hang irányába fordultam. Ott állt a roppant magas, fekete férfi az ajtóban, melyen mi is bejöttünk, és összevont szemöldökkel meredt rám.

- Elnézést… - suttogtam, és visszaültem a székre.

A férfi az asztalhoz ment, és leült. Nem köszönt, nem szólt, csak nézett. Engem. Georgeot pillantásra sem méltatta. Lassan éreztem, hogy vörösség kúszik fel az arcomon, zavaromban újra lesütöttem a szememet. Rendkívülinek láttam a tekintetét. Olyan erő sugárzott belőle, és olyan hatalmas energia, amilyet még az atya tekintetében sem láttam. Az ő szeme is fekete volt, ugyanolyan delejes, pupilla nélküli, ijesztő és vonzó egyben, de a hasonlóság a két férfi között ezen a ponton véget is ért. Gabriel Angel nagyon jóképű és főleg hatásosabb megjelenésű férfi volt, mint a fotón.

- Megértem, hogy megtetszett önnek, ez a világ egyik legszebb szelencéje – szólalt meg bársonyos hangon, melyet a legkevésbé sem vártam volna ettől az óriás termetű embertől. – Gabriel Angel vagyok. Üdvözlöm önöket a házamban.

Még mindig kizárólag hozzám beszélt, Georgeal nem törődött, mintha láthatatlan lett volna. Nagy levegőt vettem, összeszedtem magamat, és a lényegre tértem.

- Egy embert szeretnék megtalálni.

- Nos, elsősorban nem az eltűnt személyek felkutatása…

- Ez a személy nem tűnt el – vágtam közbe. – Talán valamiféle kollégája önnek.

- Nocsak. És ki volna az? – mosolyodott el a férfi, de ez a mosoly egy farkas éhes vicsorítására emlékeztetett. Tudom, hogy taszítania kellett volna, de nem éreztem úgy. Inkább elámultam hegyes, hófehér fogain, ahogy egy ragadozót csodál meg az ember tökélyében. Fogai fehérségét csak emelte bőre sötét tónusa.

- Egy bizonyos Rusty atya – mondtam.

A férfi felnevetett. Hátrarázta válláig érő, apró fonatokba szorított haját, és ruganyosan felpattant az asztal mellől.

- Mit akar maga a vén bolondtól?

- Meg akarom találni. Mondott nekem valamit, ami nem hagy nyugodni…

- Mit? – lépett közel a székemhez, olyan közel, hogy éreztem a teste forróságát.

Georgera kaptam a tekintetemet, de azt láttam, hogy ő meredten néz egy pontba az asztalon, meg sem mozdul. A szívverésem felgyorsult. Éreztem, hogy George nem tud segíteni nekem, valami történt vele, nem pislog, nem reagál a halottlátó mozgására sem. Felnéztem a férfi arcába.

- Azt mondta, hogy beszélt az ükanyámmal, és a dédanyámmal, és hogy valamit ezzel kapcsolatban akar velem megtárgyalni…

- És?

- És én kidobtam, nem hallgattam meg.

- Miért? – hajolt le az arcomhoz, szinte belelehelt a számba.

- Mert nem hittem neki – mondtam, de a fejemet, bármennyire is akartam képtelen voltam elfordítani.

- És most miért keresi? – lépett egyet hátra a férfi.

Én felszabadultan fellélegeztem, mintha egy kő gördült volna le a mellkasomról.

- Mert mégis tudni akarom, hogy mit akart tőlem.

A férfi megfordult, és visszasétált az íróasztalához. Leült, és mélyen a szemembe fúrta a tekintetét.

- Ne akarja megtalálni. Nem tud semmi érdekeset mondani magának, az az ember bolond.

- Tehát tudja, hogy hol van, de nem akarja megmondani? – tört elő belőlem az újságíró.

Nem éreztem annyira a hatalmát magam fölött, amikor távolabb került tőlem.

- Nem tudom, hogy hol van. Ismerem, de nem tudom, hogy merre lakik, vagy hol kódorog – mondta a férfi némileg bosszúsan, de én nem hittem neki.

Kellemetlenül éreztem magamat, nem akartam, hogy bárki, vagy bármi ilyen hatást gyakoroljon rám, mint a halottlátó, meg akartam szabadulni az erejétől. Nem mertem tovább faggatni, láttam rajta, hogy nem fogja elmondani, amit tud. Felálltam, ránéztem Georgera.

- Köszönöm a beszélgetést – mondtam a férfinak, aki felém nyújtotta a kezét. Iszonyom és vonzalmam keverékén felülkerekedett az udvariasságom, és beletettem a kezemet a tenyerébe. Mintha enyhe áramütés ért volna, aztán csak a forróságot éreztem, ami belőle áradt, szinte égette a bőrömet. Össze kellett szednem minden erőmet, hogy elvonjam a kezemet tőle.

- Én köszönöm, Miss Campel, hogy megismerhettem. Igazán nagyon örülök. Később még találkozunk…– mondta, és elfordult, majd hirtelen újra rám nézett. - Hallott már a Nex Szövetségről?

- Nex? – kérdeztem vissza, de ő nem válaszolt, csak mereven nézett a szemembe. Elkaptam róla a pillantásomat, hogy érezzem saját hatalmamat saját magam felett, bár ez meglehetősen nehezemre esett.

– Nem. Kellett volna?

Csak a fejét rázta meg, aztán elfordította delejes tekintetét.

Újra ránéztem Georgera, aki bambán ugyan, de végre visszanézett rám.

- Menjünk George – tettem a vállára a kezemet, ő engedelmesen felállt, és követett.

Az ajtóból még visszafordultam, de már senkit nem láttam a szobában. A férfi eltűnt, mintha sosem járt volna ott.

- George? – rázogattam meg kollégámat, amint kiértünk a jeges szélbe.

- Mi az? – pillantott rám már sokkal értelmesebben, mégis teljesen értetlenül.

- Mire emlékszel?

Körülnézett. Aztán rám bámult.

- Egyáltalán hol vagyunk? – kérdezte tágra nyílt szemmel. – Mit keresünk a … - elolvasta az utcatáblát – a Kensington Roadon?

- A halottlátónál voltunk.

Láttam, hogy kezd derengeni valami, amíg az autóig elértünk, részenként ugyan, de minden az eszébe jutott. Odáig, hogy leültünk a dolgozószobaszerű helységben. Aztán attól fogva semmi. Mintha átaludta volna az elmúlt fél órát. Semmiféle emlékképe nem maradt belőle.

- Te jó ég! – nyögött fel. – Mibe keveredtünk kislány?

- Nem tudom George, nem tudom – mondtam riadtan, majd idegesen hátrasimítottam a hajamat. – Nagyon… nagyon horrorisztikus volt. Igen. Az volt. Tudta a nevemet, pedig nem mutatkoztam be…– motyogtam magam elé..."