Könyveink Ismeretterjesztő Egészség/Életmód Meszlényi Attila: A világvége illemtana Interjú Meszlényi Attilával | Interjú Meszlényi Attilával |
|
|
|
|
Ha az illemkódexről nem hallott… Szerkesztőségünk új – és végre saját – otthonát februárban egy interjúval avattuk föl. Meszlényi Attila, a 21. század egyik naturalista polihisztora vendégeskedett nálunk. Új könyvének (A világvége illemtana – Túlélőkönyv) megjelenése adta az apropót üdítően mélyenszántó beszélgetésünkhöz.
M.A.: A manapság népszerű vélekedéssel ellentétben úgy hiszem, a vallás és tudomány viszonya nem túl harmonikus, a mindkét irányból látható erőfeszítések ellenére sem. Olyannyira más módszertannal és szándékkal fordulnak a világ felé, hogy ebben az alakjukban csak a tolerancia és a kettős tudat segítheti együttélésüket. A vallás az örökkévaló múltból véli hallani az igazság szózatát, a tudomány a soha el nem érhető jövőtől reméli. A vallásnak létfeltétele a hit, a tudományé viszont a kétely, s még más összeférhetetlenségekről is beszélhetnénk, ha nem terelne túl messzire bennünket. Ahhoz, hogy egymással valódi összhangba kerüljenek, mind a vallás, mind a tudomány lényegének kellene megváltoznia. G.I.: Humanista és polihisztor – e jelzők feltétlenül illenek rád. Nemcsak „A világvége illemtana” c. könyvedben leírtak miatt, hanem mert a pék szakmától kezdve a vízvezeték-szerelésen át a kőszobrászatig mindennel foglalkoztál: festészettel, grafikával, fotózással, plasztikával, zenéléssel, írással és rajzfilmrendezéssel. Mi volt előbb: a tyúk vagy a tojás? M.A.: A polihisztornak rengeteget kell tanulnia, s ez hosszú ideig tart, jó esetben élete végéig. Vagyis elég sokára lesz belőle polihisztor. Világszemléletének kialakulásával nemigen várhat addig az ember, tehát – gondolom, másokhoz hasonlóan – én is jóval előbb vallhattam humanistának, mintsem jogom lett volna polihisztornak hinni magam. Azt nem mondhatnám, hogy az első hozta volna magával a másodikat. Sőt, a sokoldalúság, vagy (mint remélem) látóköröm szélesedése inkább az egykori humanizmusom ellen dolgozik. Ma már inkább gyanakvást kelt bennem ez a szó, mert válságainkat bizonyos értelemben a humanizmusnak köszönhetjük. Inkább nevezném magam naturalistának. G.I.: A humanizmus okolható a válságért? M.A.: Igen, az emberközpontúsága miatt, de nem kizárólagosan – akár némelyik vallást is okolhatnánk –, viszont jelentős részben felelős érte. G.I.: Nem inkább az, ami belőle kifejlődött? Mert annak idején többek között az egyház politikájának ellensúlyozására alakult ki a humanizmus. M.A.: Mondhatjuk. A humanizmus egyik atyjának tekinthető Pico della Mirandola szép „meséje” szerint a Teremtő adománya az embernek, hogy azzá válhat, amivé szeretne – akár istenné is. A kereszténységen belül született humanizmus eredetileg tehát el tudott képzelni emberfelettit, de ez nem tartott sokáig. G.I.: Torzszülöttje a ma burjánzó hedonizmus volna? M.A.: Mai legáltalánosabban elterjedt világnézetünket nyugodtan nevezhetjük fogyasztói hedonizmusnak, amit valóban a humanizmus szülöttének tartok. G.I.: Szívesebben élnél mondjuk a reneszánsz korban? Mit mentenél át onnét a 21. századba? Vannak példaképeid? M.A.: Nem élnék sem más korban, sem más helyen. A régi korokról azonban nem maradunk le teljesen. A múltban az a nagyszerű, hogy sosem múlik el. A múlt testéből áll a jelenünk, s magunkban hordozzuk azt, milliárdnyi szétágazó szálra fűzötten. Jelen és múlt viszonya olyan, mint a gomba föld feletti termőtestének kapcsolata a föld alatti, hatalmas kiterjedésű micéliumszövedékkel: ez ugyanaz a gomba. Ennyiben ma is a reneszánszban, a középkorban, az ókorban, az őskorban élünk, s a történelem az emlékezetünk. Mostanában sok mindennek eszünkbe kell jutnia, amit időközben elfelejtettünk. Azt hiszem, minden korszakunkban találunk felelevenítésre méltót. Példaképeim nincsenek, legalábbis abban az értelemben, hogy egy személyt mindenben követhetnék. Más értelemben nagyon is sok van belőlük, a régmúlt időkből éppúgy, mint kortársaim, ismerőseim között. A legnagyobbak között van Diogenész vagy Marcus Aurelius, a filozófuscsászár, de említhetem Buddhát is, aki azt tanácsolja, hogy nyolc tárgynál többet egyszerre sose hordjunk magunknál. G.I.: Impozáns példák. Szerteágazó tevékenységeid között létezik fontossági sorrend? Melyik mit ad neked? M.A.: Nehéz lenne eldöntenem, mit szeretek leginkább mindabból, amivel foglalkozom. Úgy tűnik, korszakonként mást és mást, s ezek éveket éppúgy jelenthetnek, mint hónapokat vagy napokat. A kérdés utóbbi részére már könnyebb felelnem, ugyanis nem az a fő számomra, hogy melyik mit ad nekem, hanem hogy melyikkel mit adhatok. Ez meghatározza a fontossági sorrendet is: talán legfontosabb lenne befejeznem azt a jó néhány könyvet, amelyekhez éppoly régóta gyűlik az anyagom, mint az Illemtanhoz. ILLEMKÓDEX Sz.B.: Mennyi ideig készült a Túlélőkönyv? M.A.: Az Illemtan gondolata 8-10 éve ötlött fel bennem, azóta jegyzeteim egy részét úgy fogalmazom, hogy ebben is felhasználhatóak legyenek, de korábbi feljegyzéseimből is sokat beledolgoztam. A szerkesztés főleg az anyag karcsúsítását jelentette, mert minél vékonyabb, gyorsan átolvasható kézikönyvet szerettem volna összeállítani belőle. G.I.: Könyvedben példásan összefoglalod – de a hétköznapokban hogyan valósítod meg a „túlélést”? M.A.: Ügyetlenkedve. De gyakorlat teszi a mestert. Talán mondhatom, hogy hétről hétre sikerül egy s mást változtatnom rossz szokásaimon, s ha csak apróságokat is, fontos, hogy semmit ne becsüljünk le, amit magunk tehetünk. A túlélésről érdemes megjegyezni, hogy itt nem a személyes túlélésünkről van szó. Individualizmusunk olyasfajta képeket sugall, hogy mi módon maradjunk életben egyedül a vadonban, vagy a civilizáció romjai közt. Mintha a között akarnánk választani, hogy mi magunk maradjunk-e fenn, vagy a levegő. Az ember életfeltételeinek léte a tét, s megmentése csak mindannyiunk összefogásával lehetséges. G.I.: Világunk gyorsuló tempója, felborult időbeosztása indikálja a kulturális állapotot (pl. géppel mosunk, bolti kenyeret veszünk, nincs időnk kivárni, hogy áram nélkül száradjon meg a hajunk stb.). Hogyan alkalmazhatjuk ennek tudatában az olvasottakat? M.A.: Egyszerű szabály mentén működtethető: ki-ki annyit tesz, amennyit tud. Mindenkinek más a gondja, ami nehezíti az átállást. G.I.: Milyen jövőt jósolsz az elkövetkező évtizedben Magyarországnak és a világnak? Látsz-e főbb tendenciákat? Lehet-e még – és mit – tenni ellenük? M.A.: Attól tartok, igen nehéz idők elé nézünk, nem átmenetileg, hanem egyszer s mindenkorra. Világméretekben, hiszen egymásra torlódtak az országok, kontinensek. Természetesen a legkiszolgáltatottabb népek (s ez alatt nem egyszerűen szegénységet kell érteni) hamarabb érzik meg, de levegő és ivóvíz nélkül a hatalmasok sem élhetnek. Fontos, hogy ne dugjuk a fejünket szép eszményeink homokjába. Bármily nehezünkre esik is, szembe kell néznünk azzal, hogy a létfeltételek fogyatkozása minden harcot felerősít, kontinensek, országok, érdekcsoportok és egyének közt egyaránt. Vége a boldog békeidőknek, amikor még a legirtózatosabb háborúkat is csak a kapzsiság hajtotta. Mindinkább a puszta létért folyik a küzdelem, s ez sokkal durvább dolog. Jó lenne átgondolni, hogyan vívhatjuk meg harcainkat anélkül, hogy közben elpusztítanánk annak maradékát is, amiért harcolunk. Vajon lehet-e úgy harcolni, hogy közben összefogunk, akár az ellenféllel is? Hátha. Itt, az északi féltekén legfontosabb teendőnk: mielőbb áttérni a lehető legszerényebb életformára. Olyan értékeket keresni, amelyek pótolhatják vagy felülmúlhatják azokat az anyagi értékeket, amikről le kell mondanunk. Ha ezt önként sikerül megvalósítanunk, talán nem roppanunk össze, amikor külső körülmények kényszerítik ránk, s a feszültségek fokozódásának ütemét is lassíthatjuk vele. G.I.: Kiknek szánod az Illemtant? Nem tartasz attól, hogy a benne lévő csupa felszólító mód riogatásnak tűnik? M.A.: Talán szerénytelenül vagy naivan hangzik, de szó szerint mindenkinek szánom ezt a könyvet, mondjuk 12 éves kor felett. Ezért is igyekeztem a lehető legegyszerűbb nyelven fogalmazni. A jelek szerint ez nem taszítja el az értelmiséget sem; eddig három egyetemről tudok, ahol az ajánlott olvasmányok közé sorolták. A felszólító mód többeket riaszt – még engem is –, csak hát az illemtan műfaja erről szól: tedd ezt, ne tedd azt. Attól tartok, mai gondjaink okai közé tartozik, hogy megszoktuk: „mindent szabad”, és zsigeri ellenkezést vált ki belőlünk bármilyen korlátozás gondolata. De írok az új illem képlékenységéről, alkalmazásának rugalmasságáról is; remélem, ez enyhíti az olvasó ellenérzéseit. Sz.B.: Lesz esetleg folytatása, vagy az egyes fejezetek kibontása? M.A.: Lesz, ha sikerül időt szakítanom rá. A létrendi kultúráról, amire itt csak rövid fejezetet szántam, külön könyvet szeretnék írni, s más készülő könyveim is kapcsolódnak a témához. FRAKK ÉS TÁRSAI G.I.: Mesélnél a filmstúdióban töltött időszakról? M.A.: Ún. papírkivágásos technikával készült filmeket rendeztem, főként a Frakk mesesorozat epizódjait. Ebben a technikában az a nagyszerű, hogy nincs olyan embertelenül szakosítva, szétszabdalva, mint a rajzfilm (akkori) technológiája. A rendező maga volt egyben az operatőr és az animátor is. Tehát hallatlanul érdekes, összetett feladat, de csak „belülnézetben”. Az esetleges külső megfigyelő mindössze annyit látott volna, hogy naphosszat állok egy félszobányi trükk-kamera asztala mellett, és papírfecniket tologatok. Sz.B.: Sokat figyeled a madarakat és az állatokat, ahogy meg is fested-rajzolod őket. Mi a legkedvesebb foglalatosságod, melyik a kedvenc megfigyelt állatod, növényed? M.A.: Amelyik épp a közelemben van. Szégyenletesen ellustultam, többnyire beérem azokkal az állatokkal, emberekkel, akik engem látogatnak, ritkán megyek utánuk. S mert nem vagyok válogatós, parányi rovarokkal (vagy akár egy üres fallal) is jól elvagyok, ezért nincs hiányérzetem. A legtöbb ember nem is sejti, hányféle állat és növény a közvetlen szomszédja, vagy épp a lakótársa. Ezen a kőbányai lakótelepen, ahol élek, csak a madarak közül kb. 40 fajjal figyeljük egymást. Sz.B.: Magad sütöd a kenyeredet? A pékgyakornokságból mire emlékszel – az ásítós reggeleken kívül? M.A.: Pékkoromban valóban ki kellett tanulnom a kenyérkészítés minden munkafázisát, kivéve a tészta bekeverését és dagasztását, mert az a pékisten, a dagasztópék szent kötelessége és kizárólagos előjoga volt. De persze csak az üzemi technológiát ismerhettem meg, amivel még egy nagyobb vagy más felszerelésű pékségben sem mentem volna semmire, nemhogy otthon. Nálunk a feleségem süti a kenyeret (igen jót!), és még az ő műfogásait sem ismerem. Sz.B.: Hogyan telik a családdal egy átlagos, közösen töltött napod? M.A.: Három fiam van, a két kisebbel élek együtt. A legidősebb az első házasságomból származik, s kétszeres nagyapává tett. Unokáim közt kiegyensúlyozott az ivararány. Közösen töltött napjainkban az az átlagos, hogy nem töltjük közösen őket. Ki iskolába, ki egyetemre, ki a munkahelyére megy. Utána ki barátokhoz, ki élettárshoz, ki a konyhába, én meg itthoni fülkémben dolgozom, ráadásul jobbára éjszaka, hétvégén, ünnepeken is. Így – talán némely vacsorákat leszámítva – alig találkozunk. Szomorú kényszerűség, bár többnyire elég vidámak vagyunk. G.I.: Hiszel valamiben? Félsz valamitől? M.A.: A hit szó többértelmű. Természetesen sok mindenben hiszek. De hogy miben bízom, miben reménykedem, már fogósabb kérdés. Hiszek – mert nincs más választásom – abban, hogy az ember, az emberiség képes lehet felülemelkedni állati természetén, s ellátni azt a gondviselő feladatot, amit a hatalma rótt rá, átruházhatatlanul. Félni pedig leginkább attól félek, hogy esetleg mégsem válik erre képessé idejében. G.I.: Mit tervezel a közeljövőben? M.A.: Hamarosan eszem valamit. Utána pedig megnézem, mit tehetnék azért, hogy családommal együtt ismét ehessünk valamit, amikor megéhezünk, és kifizethessük az elzárhatatlan távfűtés számláját. Mivel a jelek szerint ez csak egyre több kényszerű elfoglaltság árán lehetséges, kicsi az esélye, hogy eleget dolgozhassak azon, amit a legfontosabbnak tartok, pl. készülő könyveimen. Távlati tervem, hogy megtanulok nem tervezni. Gáspár Ildikó Fotós és beszélgetőtárs: Szabó Borka |
| < Előző | Következő > |
|---|
