Ad Librum Kiadó

Moloveia szomorúan nézett. Az első szabályt be tudta tartani: soha nem evett az elátkozott almafáról. Állítólag aki evett róla, az mind megtébolyodott. Sulivant kivágta a fát, ám másnapra visszanőtt, mintha valami gonosz hatalom uralkodott volna rajta. Hiába, nagyon sok titokzatos dolog történt a déli mágus területén. A „nyúlszeműt” azonban abszolút hidegen hagyta az ostoba almafa. Ami viszont a második szabályt illette… tartott tőle, azt képtelen lesz betartani.

– A fenébe, óriási baj van! – kiáltott a manó, s ettől megijedt egy kissé.

„Csak, nem rájött, hogy elloptam a varázskönyvét?”

Az arcába vér szökött, és alig mert megszólalni.

– Mi… mi a baj?        

– Elfelejtettem vöröshagymát hozni. Pedig megpucoltam jó párat, de odabent maradt! Várjál, mindjárt visszajövök. 

„A francba a baromságaival.”

– Várok addig.

Az izgága tanító visszasietett az „icipici házikójába”, ő pedig egy mélyről jövő sóhajtás kíséretében felszúrt egy darab szalonnát a hegyes nyársra.

„Talán mégis lazítanom kellene. De mi a fene ez?”

Furcsa foszforeszkálást látott, egyenest az elátkozott almafa irányából. Tágra nyílt a szeme a csodálkozástól: a bőségesen termő fa, talán olyan harmincméternyire lehetett tőle. A foszforeszkálás felerősödött, míg végül az egész környék fényben úszott… ám ez a szikrázás hamar megszűnt, mintha kioltották volna, a tűzet. A szemét meresztgette, és alig hitte el, amit látott. Az almafáról egy kígyó siklott le, és egyenesen felé tartott, mégpedig igen sebesen, mert pár másodperc alatt odacsúszkált hozzá, aztán egyenest a képébe bámult, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga.

– Sssszervusssz ssszcimbora! – szólalt meg a kígyó. – Tudod e, hogy ki vagyok én? 

– Valami nagyon hülye csúszómászó lehetsz.

– Sssszólítssss Fényhozónak. Én hozom el a tudás fényétssss.

– Járhatnál beszédtechnika órákra. Alig értem a szavaidat az ostoba sziszegésedtől. Egyáltalán, hogy tudol beszélni? Hisz nincsenek hangszálaid.

– Én egy különlegesssz kígyó vagyok.

– Jól van, különlegesssz kígyó! Mi a francot akarsz tőlem?

– Jól issszmerlek, tesssztvérem. Issszmerem a legféltettebb vágyadat: tudásra ssszomjazol!

– Igen, és?

– Én megadhatom neked a tudássszt.

– Hogyan?

– Enned kell az almafáról.

– Tiltva vagyon.

– Butassszág!

– A mesterem megtiltotta. Másrészt kötve hiszem, hogy némi almaevés zsenivé tenne. Szerintem át akarsz verni engem, kígyó.

– Nem verlek át, ravasssz kisssz ssszcimborám. Ha eszel a fáról, félisteni erőkre tehetsssz ssszert. Mit gondolsssz, miért tiltja messsztered, hogy egyél róla? Félti tőled a hatalmat, mert egyenrangú lennél vele! Esssz asssz igassság.

– Szörnyen büdös a szád. Ez is az igazsághoz tartozik. 

– Te nem vágysssz a hatalomra? Nincs benned kíváncsissság? Hülye akarsssz maradni? 

– Na, jó… tudod mit? Tényleg kíváncsi vagyok.

– Na, végre. És mire vagy a leginkább kíváncsi? Mi érdekel a legjobban, barátom? Mond csak ki bátran, ne ssszégyeld magad.

– Most például az érdekel, milyen íze lehet a kígyónak.

Öt perc múlva

Amikor Sulivant visszatért egy nagy tányér vöröshagymával, meglepetten tapasztalta, hogy a tanítványa már jóízűen falatozik: egy nyársra tűzött „izét” sütögetett a tűz felett, ami nem igazán szalonnának látszott.

– Csakhogy végre lazulsz kicsit, haver – szólt oda vidáman. – Jó étvágyat. De mi a fenét falsz?

– Valami, nagyon hülye kígyó arra kért, egyek az almafáról. Úgy döntöttem, én inkább a kígyót eszem meg.

– A szalonna már nem is jó? Na, mindegy. Az almafa a gonosz otthona! Nagyon furcsa dolgok történnek a környékén olykor.

– Kér egy harit, főnök?

– Kösz, én inkább maradok a szalonnánál. Azt mondod, beszélt hozzád a kígyó? Hogy lehet az? Nincsenek hangszálai.

– Ezt mondtam én is neki, de nem érdekelte. Mert ő egy olyan, különleges izé.

– Na, jó. Az a lényeg, hogy betartottad az első szabályt. Ez maradjon is így. És természetesen a második szabály se lehet kivétel ez alól. 

– A második, főnök?

– Bizony a második.

– Melyik is az?

– Már elmondtam vagy százszor. A fekete mágiára vonatkozó dolog.

– Ja, igen. Nem szabad fekete mágiával foglalkoznom.

– Pontosan. Képes vagy ezt is betartani?

 Moloveia megtörölte gyöngyöző homlokát, és szinte dühösen mondta:

– Betartom, főnök!

 A manó elmosolyodott, és nagyon elégedettnek látszott.

– Hiszek neked.

A „nyúlszemű varázsló” kicsit keserű volt, mert nagyot hazudott. Sajnos képtelen betartani a második szabályt. Egyet még talán… de kettőt már lehetetlen.

„Holnap elmegyek a temetőbe, és megkísérlek életre kelteni egy halottat” – gondolta izgatottan.

– Köszönöm a bizalmat.

– Igazán nincs mit. Most pedig együnk, igyunk, mulassunk, had lobogjon a hajunk!