„Császárnõ”Valletta – 1999. augusztus 12. Estrella a strand szikláin ült és a tengerbe lógatta a lábát. A hullámok hûvösen simogatták a bokáját, miközben a nap az arcát és a vállát perzselte. – Nem kéred a naptejet? – kiáltotta oda neki Manuela, aki egy gyékényszõnyegen feküdt valamivel arrébb. – A te bõröd elég érzékeny! – Már bekentem magam – válaszolta a lány egykedvûen. Hosszú, szõke haját lófarokba fogta, kék szemeit sötét napszemüveggel védte a napsugaraktól. Gyerekkorától furcsán érezte magát a többiek között, akik mind fekete vagy barna hajúak és sötét szemûek voltak. Akárcsak a szülei. Persze azt régóta tudta, hogy örökbe fogadták õt, de ettõl még nem kellene ennyire különböznie tõlük. Soha nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy nemcsak a családjába nem passzol, de az országba sem, ahol él. Pedig szerette a szüleit és spanyol otthonát is. De legbelül érezte, hogy igazából nem oda tartozik. És amióta kamaszodott, a helyzet csak rosszabb lett. A fiúk körülrajzották különleges szépsége miatt, õ azonban tüskés sündisznó módjára viselkedett velük. A srácok persze azt gondolták, azért, mert beképzelt és fenn hordja az orrát, de egész másról volt szó. Hogyan is lehetett volna velük kedves, ha még saját magával se tudott közös nevezõre jutni? – Nem megyünk még? Mindjárt kezdõdnek a délutáni órák! – Manuela felkelt és szedelõzködni kezdett. – Indulj csak el, öt perc, és én is megyek – szólt hátra, mert szeretett volna még kicsit egyedül maradni. Azon tûnõdött, hogy bár szinte biztosan nem latin vér folyik az ereiben, nem akarna Spanyolországon kívül élni. Sajátjaként szerette a sok napfényt, a tengert, a leandereket, a narancsfákat, a flamencót, a Sagrada Famíliát és Dalí képeit. Most, hogy már három hete Máltán volt az angol nyelviskolában, egyre erõsebb honvágy kínozta. El is döntötte, hogy óra után hazatelefonál. – Szia, te honnan jöttél? Svédországból? – telepedett mellé egy tizennyolc év körüli fiú. – Nem – válaszolta kurtán, és bosszantotta, hogy pár percre sem maradhat egyedül. – Akkor biztos Németországból! – találgatott tovább a srác angolul, aztán amikor nem jött választ, észbe kapott. – Jaj, bocsánat, még be se mutatkoztam. Márk vagyok Magyarországról – nyújtotta a kezét. A lány kényszeredetten elfogadta a felkínált jobbot, aztán maga se értette, miért, de megenyhült. – Német sem vagyok. Spanyolországból jöttem és Estrellának hívnak. – Ugye nem mondod komolyan, hogy spanyol vagy ezzel a szõke hajjal? – húzta fel a szemöldökét a fiú, és biztos volt benne, hogy a lány csak ugratja. – Pedig az vagyok! Talán valami bajod van a spanyolokkal? – vágta rá ingerülten, és felpattant a szikláról. Halálosan elege volt belõle, hogy a külsején álmélkodnak. – Most mennem kell. Mindjárt kezdõdik az angolórám. – Hátralépett a törülközõjéhez, fehér alapon piros cseresznyékkel és zöld levelekkel díszített bikinijére bordó pólót és drapp sortot húzott. – Ne haragudj, nem akartalak megbántani. Nekem teljesen mindegy, honnan jöttél. Júniusban Mallorcán töltöttem két hetet, a spanyolok nagyon szimpatikus emberek. Csak épp nem így szoktak kinézni. – Majd kis szünet után hozzátette: – Elkísérhetlek? – Ha nincs jobb dolgod… – Estrella vállat vont. Most, hogy már háttal állt a napnak, jobban szemügyre vette a srácot. Egészen jóképû volt. Enyhén hullámos, gesztenyebarna haja a homlokába hullott, kékeszöld szemei valósággal világítottak napbarnított arcából. Amikor mosolygott, a szája két oldalán kis gödröcskék jelentek meg. Magas volt és sportos. „Olyan, mint egy atléta, vagy egy úszó!” gondolta. – Te is nyelviskolába jársz itt? – kérdezte kedvesebben. – Nem, a barátaimmal jöttem, afféle hátizsákos turistaként. A nyáron végigjárjuk a Földközi-tengeri szigeteket. Voltunk már Mallorcán, Korzikán, Szardínián és Szicíliában, innen pedig Krétára megyünk tovább. Egy darabig szótlanul sétáltak egymás mellett, aztán megint a fiú törte meg a csendet. – Megkérdezhetem, hány éves vagy? – puhatolózott. – Tizenöt múltam. – Ó! Azt hittem, úgy tizenhét lehetsz. Na, nem mintha ez bármit is számítana – tette hozzá gyorsan. – Én egyébként tizennyolc vagyok, most érettségiztem. – És továbbtanulsz? – Igen, felvettek a jogra. – Itt is vagyunk – állt meg Estrella egy sárga épület elõtt, és tétován a kísérõjére nézett. A fiú egy pillanatig habozott, de aztán kibökte: – Este utcabál lesz a parton. Jössz? – Még nem tudom. Elég fáradt vagyok. – Jó, majd meglátod. Én mindenesetre ott leszek. Belenézett a lány égszínkék szemeibe, és azt kívánta, bárcsak élete végéig gyönyörködhetne ebben a szempárban. Megborzongott, maga se értette, hogy érezhet ilyet tizennyolc évesen. – Szia! – vetette oda a szõkeség, mielõtt sarkon fordult és eltûnt az ódon vaskapu mögött. A fiú egy darabig még álldogált ott, aztán elindult az óváros felé. Estrella az angolóra után visszabandukolt a szállásra, és kiült az erkélyre. Az anyja számát hívta vadonatúj mobilján, amit kiutazása elõtt kapott, hogy könnyebben tarthassák a kapcsolatot. Az osztálytársai közül még senkinek nem volt ilyen telefonja. – Szia, anya! – Szia, kicsim, minden rendben? – Persze, csak honvágyam van. – Ó, csillagom, alig több mint egy hét, és látjuk egymást! Mire hazajössz, csinálok neked gazpachót, az a kedvenced. – Oké, de a csokis churrót se felejtsd el! Apa jól van? – Tudod milyen, le se lehet lõni. Állandóan dolgozik, még akkor is, amikor nem. – Az asszony érezte, hogy a lánya még mondana valamit, csak nem tudja, hogyan kezdjen hozzá. Segített hát neki. – És vannak ott helyes fiúk? – Jaj, anya, tudod, hogy nem érdekelnek! – De aztán kis szünet után mégis folytatta: – Habár… Ma megismerkedtem egy sráccal. Elhívott az esti utcabálra, de nem tudom, mit csináljak. Néhány nap, vagy egy hét múlva úgyis elválnak útjaink. – Kislányom, most ne ezzel törõdj, érezd jól magad! Sétáljatok, táncoljatok, beszélgessetek, fürödjetek a tengerben és nézzetek szét a szigeten! Azt nem is mondom, hogy vigyázz magadra, mert tudom, hogy veled inkább az a baj, hogy túlságosan is elutasító vagy! – nevetett az asszony. – Most az jön, hogy legyek kedvesebb, ugye? – húzta el a száját. – Ne húzogasd a szád, innen is látlak! – kacagott tovább az anyja. – És igen! Mosolyogj többet, olyan szép vagy! – Na, anya, hagyjuk ezt mára. Majd valamikor megint megcsörgetlek. – Jól van, kicsim, csak menj el táncolni. Aztán meg aludj jól! – Nektek is jó éjt, puszilom apát. – Átadom! Bement a szobába, ahol Manuela az utolsó simításokat végezte a frizuráján. – Te nem jössz? Biztos nyüzsögni fognak a helyes fiúk a parton! – Nincs kedvem… – Hát jó, te tudod. Én indulok, de ha meggondolod magad, gyere utánam! Amikor egyedül maradt, végigheveredett az ágyán, és azon gondolkodott, hogy talán tényleg le kellene mennie. De mit vegyen fel? Ám amikor megmozdult volna, hogy elkezdjen készülõdni, úgy érezte, mégis rossz ötlet. Visszafeküdt, nemsokára azonban megszólalt a zene a parton, és a tengerrõl érkezõ szél dallamfoszlányokat sodort be a nyitott erkélyajtón. Ekkor megint majdnem elindult, de végül a félelem erõsebb volt benne, mint a kíváncsiság. Félt, hogy mégsem lesz ott az a hullámos hajú srác, vagy ott lesz, de nem ismeri fel õt. Vagy felismeri, de nem jön oda hozzá. Vagy odajön, de észreveszi, hogy nem is néz ki olyan jól… Nem akart csalódni, úgyhogy inkább a szobájában maradt. Másnap délután megint a kedvenc szikláin üldögélt, és leszegett fejjel, elmélyülten rugdosta a vizet, amikor egyszer csak árnyék vetült rá. Felnézett, de már úgyis tudta, ki az. – Nem jöttél este, pedig vártalak – mondta a fiú köszönés nélkül, szavai mégsem tûntek szemrehányásnak. – Nem éreztem jól magam. – Ha eljöttél volna, jól érezhetted volna magad. – Most már mindegy – zárta le a témát. – Lassan megint indulok a délutáni órámra. – Mi lenne, ha ezt most kihagynád? Szerintem már elég jól tudsz angolul – mosolyodott el Márk, és amikor a lány meglátta az arcán a gödröcskéket, tudta, hogy életében elõször lógni fog a tanítási óráról. – Mi okom lenne rá? – Van egy sokkal jobb ötletem. – Nocsak. És mi az? – Gyere velem, nézzük meg a Hal Saflieni-i hipogeumot, itt van a közelben. – Micsodát? – Ez egy ötezer éves föld alatti barlangrendszer, lényegében labirintus. Sírtemplom és temetkezési hely, de kultikus szertartásokat is végeztek benne. – Elég hátborzongatóan hangzik… De fantáziadúsabb, mint ha mondjuk fagyizni hívnál – mosolyodott el végre a lány. – Menjünk! Nem sokkal késõbb már a sejtelmesen megvilágított föld alatti kazamatákban barangoltak. A több mint húsz kisebb-nagyobb termet nem a természet alakította ki, hanem emberkéz vájta a mészkõsziklába három szint mélységben. A félhomályos labirintusban Estrella úgy érezte, mintha egy idõkapun át néhány ezer évet visszalépett volna a történelemben. Szinte hallotta, ahogy a falak keservesen sóhajtoznak, miközben hûvös lélegzetük simogatja a bõrét. Kellemes remegés futott rajta végig, és közelebb húzódott Márkhoz. – Fázol? – kérdezte a fiú, és átkarolta a vállát. – Nem, csak egy kicsit libabõrös lettem. Elképzeltem, miféle szertartásokat végezhettek itt. – Egyesek szerint a napisten kultikus temploma volt, mások szerint a Magna Mater papnõi beavatásának helyszíneként szolgált. A feltárások során talált rengeteg emberi csont alapján valószínûnek tûnik, hogy temetkezési helyként is használták. Azt sem lehet kizárni, hogy emberáldozatokat végeztek itt… – olvasta fel Márk a bejáratnál kapott ismertetõt, aztán elhallgatott, és a szeme sarkából figyelte a hatást. Nem akarta megijeszteni Estrellát, arra gondolt, hogy egy kis ártatlan borzongás még jól is esik neki. A lány fantáziája azonban túl élénk volt, és ahogy egyre beljebb haladtak, a termek légköre is egyre nyugtalanítóbbá vált. Mire leértek a hat méter mélyen levõ második szintre, félni kezdett. Ezt még magának se vallotta be, de amint beléptek a vörös okkerrel színezett, kísérteties Orákulumszobába, megfogta a fiú kezét. Ahogy továbbmentek a Díszes terem nevû kamrába, feltûnt neki, hogy elmaradtak a látogatók. – Mikor zár ez a hely? Nem lehet, hogy túlléptük a nyitvatartási idõt? Nézz körül, sehol senki! – Biztos, hogy még nincs záróra. Az meg nem jelent semmit, hogy most épp magunk vagyunk. Elég nagy ez a labirintusrendszer, és a mûemlékvédelem miatt naponta csak nyolcvanan látogathatják. Egyszerre pedig soha nem lehet lenn tíznél több ember – nyugtatta a lányt, bár egyáltalán nem bánta, hogy az hozzásimult. Egy pillanatra elcsábult, hogy megcsókolja, de aztán úgy döntött, az elsõ csókhoz nem ilyen félelmetes hely illene. Továbbsétáltak a Fõ szoba felé, ami után már csak egy legbelsõ kamra, a Sancta Sanctorum helyezkedett el, ahol az ismertetõ szerint régen a kultikus szertartásokat végezték. Amikor beléptek ide, Estrellát balsejtelem fogta el. Ugyanabban a pillanatban a Fõ szoba felõl panaszos gyereksírás hallatszott. Egymásra néztek. – Te láttál valakit a látogatók között kisgyerekkel? – kérdezte a lány. – Nem, de annyira nem is figyeltem. Várj itt, megnézem, mi történt – mondta a fiú, és visszalépett az elõzõ terembe. – Nem látok senkit! – kiabált át Estrellának, de ebben a pillanatban a két termet elválasztó ajtónyílás elé hatalmas robajjal kõfal gördült egy titkos rekeszbõl. Estrella döbbenten állt a Sancta Sanctorum közepén, és egy hang se jött ki a torkán, miközben a másik oldalról Márk kétségbeesetten verte öklével a vastag kõtáblát. – Estrella! Jól vagy? Felmegyek a bejárathoz és hozok segítséget! – Jó, csak siess! – kiáltotta a lány rekedten, és mintha jeges fuvallatot érzett volna a tarkóján. Hirtelen hátrafordult, és a rémület egy pillanat alatt lebénította: egy rettenetesen csúf lidérc nézett vele farkasszemet. Okkersárga írisze izzott a pergamenszerû bõrben, ritkás, iszapszínû haja a koponyájára tapadt. Az orra, az álla és a fülei is hegyesek voltak. Felemelte a kezét és Estrella arca felé nyúlt. A lány önkéntelenül hátrahõkölt, de a lény gyorsabb volt. Hosszú karmokban végzõdõ csontos ujjaival megragadta a szõke hajtincseket. Szája ördögi vigyorra húzódott, kilátszottak sárga, tûhegyes fogai. Estrella szíve a torkában dobogott. Ekkor a lény mögül, egy sötét sziklarésbõl két másik hasonló alak mászott elõ. Mindketten sóváran mustrálták a lányt, majd egyikük így szólt elöl álló társukhoz, aki még mindig markolta Estrella haját: – Szép fogás, Kyara! Mióta várjuk már, hogy egy maximum tizenhat éves, kék szemû, szõke szûzlány tévedjen le hozzánk a teljes napfogyatkozást követõ elsõ péntek tizenharmadikán! – Bizony, most végre megcsinálhatjuk a szertartást! A véráldozat révén visszanyerjük emberi külsõnket, és felmehetünk a fenti világba! – hörögte Kyara. – És még csak két nap telt el a totális napfogyatkozás óta, ami ráadásul egybeesett egy többszörösen negatív karmikus kereszttel! Tíz bolygó támadja egymást az égen, a Sötétség Ura most különösen erõs! – kántálta extázisban a harmadik lidérc. Estrella alig akart hinni a fülének. Biztosan elaludt a parton, napszúrást kapott, és most lázálmai vannak, gondolta. De ahogy a Kyara nevû rút nõstény közelebb hajolt hozzá, bûzös lehelete szertefoszlatta a reményeit. Ekkor eszébe jutott, hogy Márk már nyilván szólt valakinek, és hamarosan kiszabadítják õt innen. De amikor a három lidérc egyszerre esett neki, megragadták és a kamra hátuljában levõ kõasztalra fektették, rájött, hogy hiába vár segítségre. Az egyik lény a kezeit, a másik a lábait fogta le, a harmadik pedig a derekánál állt, és egy hosszú, görbe pengéjû tõrt a feje fölé tartva mormogott valamit. Behunyta a szemét, hogy ne is lássa õket, gondolatban elköszönt a szüleitõl, és mindattól, ami élete során még várt volna rá. Az elsõ szerelemtõl, a madridi buliktól, az egyetemi évektõl, a felnõttkortól, és persze attól, hogy egyszer megtudja, kicsoda is õ. Fohászkodott, hogy minél hamarabb túl legyen az egészen. Arra számított, hogy a lidérc lesújt a szívére, és õ nem is fog érezni semmit. Nem tudta, hogy a véráldozati szertartásnak csak egy késõbbi mozzanata a tõr szívbe döfése, és az, hogy a szörnyetegek három egyenlõ részre osztva megeszik a szívét. Elõbb még vért csapolnak tõle, amit ezüstkupában felfognak és megisszák. Hiába várta hát, hogy a tõr átdöfje a szívét. Amikor a lidérc lassan a karjába vágott, a fájdalomtól és a meglepetéstõl felsikoltott. Lefogták, így mozdulni sem tudott, miközben érezte, ahogy a vér folyik ki az ereibõl. De éppen csak annyira, hogy megtöltse a kelyhet, az élet azonban ne szálljon ki belõle, mielõtt eljön az ideje. Az ájulás határán még látta, hogy a szörnyek szájukhoz emelik a kupát, és egymásnak továbbadva végül fenékig ürítik. Állukon vékony csíkban csorgott le a bíborvörös vér, sistergõ barázdát szántva szikkadt bõrükbe. Majd ahogy a gyomruk felé haladt a csodálatosnak hitt nedû, belemart a torkukba, és egész bensõjüket szétégette, akár a leggyilkosabb sósav. Vicsorogni kezdtek, rusnya képük még inkább eltorzult, és nyöszörögve kapkodtak levegõ után. – De hiszen ez egy tiltottvérû! – hörögte Kyara a saját száját karmolva. – Micsoda?! Akkor végünk van! A fenti világ helyett örökre a pokolban rekedünk! – rikoltotta a második lidérc. Estrellának még volt annyi ereje, hogy felüljön az asztalon, miközben látta, hogy a három szörnyeteg a kõpadlón görcsökben fetreng, és hörögve köpködi a nyállal elkeveredett vért. Ahol a ruhájukra fröccsent, füstölgõ lyukakat égetett az amúgy is rongyos anyagba, egészen a csontjukig. Irtózatos haláltusájuk hosszú percekig tartott, majd egymás után elernyedtek. Amikor mozdulatlanná váltak, lángok csaptak ki a testükbõl, és néhány perc múlva már csak egy-egy kupac hamu maradt utánuk. Ekkor a kamrát lezáró kõtábla fülsiketítõ csikorgás közepette visszahúzódott a titkos falrésbe. A lány lemászott az asztalról, de olyan gyenge volt, hogy a lábai nem bírták el – összecsuklott a padlón. – Estrella! – rohant be a fiú a szabaddá váló bejáraton. Látta, hogy vérzik a lány karja, úgyhogy letépett egy darabot a vászonnadrágja szárából, és szorosan bekötötte a sebet. Aztán felkapta az eszméletlen lányt, és eltûnt vele a kijárat irányába. Mire felértek a napfényre, Estrella magához tért. Azonnal orvost kerítettek, akinek azt mondta, megbotlott a sötét kazamatákban és egy éles kõ felsértette a karját. A doktor ellátta a sebet, majd miután távozott, Márk a lányhoz fordult: – Mi történt odabent? Estrella a távolba nézett, mintha megint rémeket látna. – Úgyse hinnéd el… – Próbáld meg, hátha mégis. – Három borzalmas lény ejtett foglyul, és fel akartak áldozni! Azt mondták, már régóta vártak egy olyan lányra, mint én, aki épp pénteken, tizenharmadikán vetõdik hozzájuk. A fiú lehajtotta a fejét, de nem szólt semmit. – Na, ugye, mondtam, hogy nem fogod elhinni. – De, elhiszem… Én sem tudtam segítséget hozni, mert az Orákulumszobában csapdába estem. Az összes kijáratot kõtáblák torlaszolták el, esélyem se volt kijutni. Aztán elviselhetetlenül hosszú idõ után maguktól feltárultak az ajtók. De te végül hogy szabadultál ki? – Egy tõrrel megvágták a karomat, és a véremet egy kupába eresztették. Aztán megitták… De valami történt velük, amire nem számítottak. Azt mondták, „tiltottvérû” vagyok, és hogy most örökre a pokolba kerülnek. Összeestek, meggyulladt a testük és hamuvá égtek. Talán láttad is a kupacokat. – Elhallgatott, hogy összeszedje magát, majd hozzátette: – Az volt a tervük, hogy szíven szúrnak, mint egy nyomorult áldozati bárányt. – Rettenetes… Azt hittem, hogy jó ötlet lesz ez a kiruccanás. Fogalmam sincs, mit mondjak most… – Hagyd csak, nem te tehetsz róla. De vajon mit jelenthet az, hogy „tiltottvérû” vagyok? És tudod, mi volt még fura? Értettem, amit mondtak, pedig nem spanyolul, és nem is angolul beszéltek – suttogta a lány, és elsírta magát. – Mi a baj velem?! Szõke, kék szemû spanyol vagyok, akit egy árvaházból fogadtak örökbe, most meg majdnem feláldoztak egy feketemisén, de a véremtõl még a szörnyetegek is elpusztultak! A fiú magához szorította, és megsimogatta a haját. – Nincs veled semmi baj, hidd el! Amikor elõször belenéztem a szemedbe, csak szépet és jót láttam benne. Mi sem ékesebb bizonyíték a tisztaságodra, mint hogy a Gonosz meghátrált elõled – megsimította Estrella arcát, aztán kezét az álla alá téve felemelte lehajtott fejét. A lány átkarolta a nyakát, õ pedig óvatosan megcsókolta, mint aki nem biztos benne, hogy szabad. De Estrella nem húzódott el. Ezen felbátorodott, átölelte a derekát, és olyan szorosan magához húzta, hogy mellkasán érezte az apró keblek hullámzását. Belefeledkeztek a csókolózásba, megszûnt körülöttük a világ. Mintha az imént nem is valami titokzatos szörnyûség történt volna velük, hanem egy kedélyes tengerparti sétáról érkeztek volna vissza. Végül a fiú erõt vett magán, és így szólt: – Gyere, menjünk. Mondd, hogy hová vigyelek. A következõ egy hétben csak az angolórák idejére és éjszakára váltak el. Kéz a kézben bejárták Valletta ódon utcácskáit, kipróbálták a legalább fél évszázados narancssárga buszokat, csónakáztak a híres Kék-barlangban, és csodás fotókat készítettek az Azúr Ablak nevû sziklaképzõdménynél. Márk barátai közben továbbutaztak Krétára, abban maradtak, hogy szombaton, amikor a lány hazautazik, majd utánuk megy. Az utolsó együtt töltött napon a fiú kikísérte Estrellát a repülõtérre. Alig beszéltek, érezték, hogy hamarosan életük elsõ igazi veszteségét kell elszenvedniük. Persze címet cseréltek, és megbeszélték, hogy e-mailezni fognak, meg telefonon is hívják egymást, amilyen gyakran csak lehet. De sejtették, hogy ez így aligha tarthat sokáig. A lány madridi gimnazista volt, és még csak második osztályba ment, a fiú pedig jogot hallgatni készült jó pár országgal arrébb. Ha kicsit idõsebbek lettek volna, tudták volna, hogy kénytelenek lesznek ezt a kapcsolatot az „ifjúkori nyarak szép emlékei” feliratú polcra helyezni, de még kellõképpen fiatalok és naivak voltak, hogy higgyenek a csodákban. – Most be kell mennem ezen a kapun – mondta Estrella, és a fiú kékeszöld szemeibe nézett. – Tudom. Amint hazaérsz, küldj esemest! Én hamarosan indulok Krétára a többiekhez. Vigyázz magadra! – Azok után, ami itt történt… Nem tudom, mi jöhetne még! – mosolygott a lány szomorkásan. Egy utolsó csókot váltottak, majd belépett az ellenõrzõ kapun. A túloldalról még integetett, aztán nagy levegõt vett, és elindult a folyosón. Nem nézett vissza, pedig szeretett volna. |
Könyveink 
Vásárolja meg webboltunkban!
Világéletemben írtam. Először csak naplót, majd néhány verset, leveleket, iskolai fogalmazásokat, aztán szakdolgozatot, rengeteg e-mailt, később pedig szerződéseket és cikkeket, például filmkritikákat. De már régóta motoszkál bennem, hogy jó lenne könyvet írni.
