Algaringa-tó

Tegnap éjjel Tiloltlen átrepült az egész város felett. Álmában lépésről lépésre odasétált a háztető pereméhez, és belenézett a végtelen Világba. Sokáig szemlélte az embereket, ahogy forgolódnak, zajonganak, sírt is, nevetett is miattuk. Egyszer csak feltámadt a szél, arcára borította a kavalkád illatait, és ekkor elhatározta, beleveti magát az emberek sűrűjébe. Átugrotta a háztető peremét. Zuhant lefelé, ahogy minden súlyos test tenné ebben a helyzetben. Igen, zuhant. Zuhant, ámde különös zuhanása volt, mert nem közeledett növekvő sebességgel a talaj felé, ahogy az elvárható, inkább lassan, kacskaringós úton evickélt egyre lejjebb, és lejjebb, mint egy lehulló, cingár papírdarab. Könnyű volt, olykor egy-egy szellő belekapott, vitte jobbra-balra, így táncolt át a házak, boltok, iskolák felett, vidáman és gondtalanul. Nézte odalent az embereket, amint felfelé mutatva azt kiáltják: „Nini, ott repül Tiloltlen! Szegényke képtelen leszállni! Gyorsan, segítsünk neki!” Kinyújtották a kezüket, el akarták kapni, ámde ahogy mindkét kezükkel felé kalimpáltak, felkavarodott a levegő, szellő támadt, Tiloltlen számára sodró szélvihar, és ő hirtelen továbbsuhant. Valahányszor le akart szállni az emberek közé, ők ugrottak máris, hogy segítsenek, de Tiloltlen túl könnyű volt, és nyomban tovaröppent vele egy újabb fuvallat.

[Egyéb infó a könyvről]()