„Néha bizony a legkeményebb, legharcosabb énünket kell elővennünk, hogy túljussunk egy-egy nehézségen, szélsőséges helyzeten. Felszívjuk magunkat, aztán nem kerülhet az utunkba olyan akadály, amit ne vennénk sikerrel” – nyilatkozik Szakáczky Edit a szerzői Facebook oldalán. Következzék most a gondolataihoz illő verse.
A legyőzhetetlen
Távoli és szép vidéken, tán egy másik bolygón,
él egy harcos világjáró, tán a legutolsó.
Ki megjárt ezer utat, ki már száz kalandot átélt,
hullám hegyén, barlang mélyén küzdött éjszakánként.
Látta lángoló pokolnak kénköves bugyrait,
járta sötét, sűrű erdők úttalan útjait.
Fürdőzött a zöld, keserű, bűzölgő mocsarában,
úszkált vígan, kedélyesen, állott pocsolyában.
Táplált csodás virágágyást tövis’len rózsákkal,
járt halálos kötéltáncot hegyeknek ormával.
Nézett kormos vastükörbe, szembe démonokkal,
fogott szelet vitorlába égő fáklyalombbal.
Harcolt tűzzel, harcolt vízzel, mellett, mégis ellen,
harcolt éggel, harcolt földdel, fenn, a fellegekben.
Küzdött, küzdött, mindörökké, élettel, halállal,
szép reménnyel: fáradt teste nyugalmat talál majd.
És bár arcán sorakozik hősi hegek sora,
míg csak él, el nem felejti: fel nem adni soha…