Barczikay Lilla nemrég újabb novellával kedveskedett olvasóinak:
A pénztárosról már messziről lerí, hogy rossz napja van. Nem kell hozzá extra érzékenynek lenni a külvilág ingereire, nincs szükség harmadik szemre, amivel az ember mások auráját mustrálhatja, elég ránézni a legörbülő szájra, a bosszús ráncokba gyűrődött bőrre. Vagy a vele szemben álló férfire, aki fennhangon panaszkodik a kiszolgálásra, a hosszú sorban állásra. Szerinte a pénztáros lassan dolgozik. Arról is ő tehet, hogy a gép nem olvassa le elsőre a vonalkódot. És még szatyrot sem ad. Az ingerült hang felkavar. Ne foglalkozz vele, nem hozzád beszél – ismételgetem. Nem mintha valaha is sikerült volna meggyőznöm magam… A férfi kiviharzik a boltból. Odakint bizonyára büszkén kihúzza magát, talán még a vállát is megveregeti. Végül is sikeres napja van, alig három perc alatt egy egész üzlet közérzetét vágta gallyra. A kisiskolások az újságoknál legközelebb kétszer is meggondolják, elinduljanak-e szülők nélkül vásárolni, a hentespultnál sorban álló idősek pedig újabb okot kaptak, hogy visszasírják a régi szép időket. Visszafordulok a konzervekhez, de hiába, képtelen vagyok koncentrálni. Még hallom a férfi ideges hangját a fejemben és csak a pénztárosra tudok gondolni. Pocsékul érezheti magát, kiabáltak vele, megalázták a munkahelyén, a kollégái előtt… Tönkretették, nem csak a napját, de valószínűleg a hetét is. Mi ehhez képest az én dilemmám, hogy milyen tonhalat vegyek? Ugyan… A pénztárhoz menet igyekszem annyi jókedvet kicsikarni magamból, amennyit csak tudok. Hangosan köszönök. A nő egy pillantást sem pazarol rám. Egyesével lehúzogatja a termékeket. Hipersebességgel pörögnek a gondolataim. Sosem voltam jó a csevegésben, valahányszor megpróbálkoztam vele, hülyének néztek. Most sem tudok semmi jóval előállni. Miről kezdjek beszélni, az időjárásról? Olyan szépen süt kint a nap, nem rossz idebent ülni és elviselni a türelmetlen, bunkó embereket? De igen? Hm, érdekes… Olyan hangon mondja a végösszeget, hogy még nekem is sírhatnékom támad. – Kártyám van, húzhatom? – mosolygok rá. Nem az arcába akarom dörgölni, hanem ráragasztani a jókedvemet. Nem sikerül. Szó nélkül löki elém a kártyaleolvasót. – Köszönöm, nagyon kedves! Derűsen bedobálok mindent a táskámba. Lepereg rólam a kedvtelen viszlát, amit felém motyog. Olyan szélesre húzom a szám, hogy még a fogaim is kivillannak. Ilyen érzés lehet légiutas-kísérőnek lenni. – Viszontlátásra! Legyen szép napja! Na, ez végre hat. Most először néz úgy rám, hogy lát is. Halványan elmosolyodik. – Köszönöm, neked is. Elégedetten távozom. Talán sikerült elérnem, hogy ne teljes kudarcként könyvelje el ezt a napot. Vajon hányan üvölthetnek vele naponta, hányan töltik ki rajta a rosszkedvüket? Tényleg ennyire nehéz belegondolni, milyen hatással vannak a szavaink másokra? Ilyen bonyolult kicsikarni magunkból egy kis megértést? Egyetlen mosolyt? Pedig mosolyogva meg lehetne váltani a világot. Egy mosolyba kerül, hogy a szembejövő néninek is felragyogjon az arca, hogy a postás derűsebben cipelje tovább hatalmas táskáját. Egyetlen mosollyal szebbé lehet tenni bárkinek a napját. Nem kellenek nagy tervek, nincs szükség beszédekre, világmegváltó üzenetekre. Nem kell semmi, csak egy-egy mosoly mindenkitől, hogy az egész nemzetet, vagy akár az egész világot alapjaiban megváltoztassuk. Egy mosollyal áthidalhatóak az emberek közötti szakadékok. Ettől a gondolattól vezérelve széles mosollyal mutatom bérletemet a buszsofőrnek. Mogorva megvetéssel néz vissza, majd rám dörren, hogy haladjak. Bosszús arckifejezése, durva hangja visszaránt a valóságba. Fantáziám fájdalmas nyögéssel terül szét a pesszimizmus tüskés padlóján. Az elmúlt percekben épült álomváron repedések futnak végig. Szinte hallom az éktelen csörömpölést, amivel apró darabokra hullik. Hátrabotorkálok az ülések között, mosolyomat már az első lépéseknél elhagyom. A sofőr nem várja meg, amíg leülök, a busz egy rándulással elindul, én pedig az ülésre zuhanok. Morgolódva helyezkedek el, majd előbányászom a fülhallgatómat. Összegabalyodott, nagyszerű. Az ablakon kibámulva próbálom kizárni a külvilágot, a hirtelen fékezéseket, az utasok ingerült arckifejezését, a dühös kiabálást, amikor az ajtó nem nyílik ki. Kár volt reggel elindulnom otthonról. És még szatyrot se kaptam. Talán majd holnap…
Az írónő holnapját ide kattintva érhetik el. Barczikay Lilla az Ad Librumnál megjelent könyvét itt tekinthetik meg.
