„Sokkal könnyebb a második könyvet kiadni, és most nagyobb élmény is volt a könyvheti dedikálás” – foglalta össze frissen szerzett tapasztalatait Barczikay Lilla, aki ifjúsági fantasy regényének második részével, a Bátyám könnyeivel jelent meg a 87. Ünnepi Könyvhéten. Az ifjú szerző számára az érettségije idején zajló könyves események „túlélését” jelentősen megkönnyítette, hogy a tavalyi első rész, az Anyám teremtményei után most már tudta, mi mindennel jár a kiadás folyamata, mennyi elfoglaltságra számítson. „Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen sokan eljönnek a mai dedikálásra, tavaly nem volt ekkora felhajtás.” Péntek délután azonban alig lehetett a szerzőhöz férni a sok rokontól, baráttól, ismerőstől és az ismerősök ismerőseitől.
Nem könnyű egyébként eljutni az olvasókhoz, ismeri el a Bátyám könnyei szerzője is, aki meglepődött, amikor először vált világossá számára, hogy a könyvkiadás nem merül ki abban, hogy az ember leadja a kéziratát a kiadónak. „Nekem szerencsém volt, mert ebben a munkában sokat segítettek nekem, elsősorban a kiadónál”. De érdemes dolgozni az olvasók elérésén a közösségi médiában, mint például a facebook-on – teszi hozzá. Igaz, hogy a facebook-os megjelenés még nem jelent feltétlenül eladott példányokat is, „de amikor harmadjára jön az emberrel szemben valami ott, akkor már elgondolkodik rajta, hogy érdemes lenne beszerezni. Nagyon kevesen fogadják el, hogy komolyan dolgozni kell a könyve kiadásáért-eladásáért, de ha elfogadtuk ezt, akkor már bele lehet jönni és bele lehet szeretni”.
Barczikay Lilla már azt is tudja, mi lesz a következő regényének a témája, és bár még nem kezdte el írni, de „tudom már, hogy fog kinézni a borító”. A címről viszont még fogalma sincs, igaz, az nem is az alkotásnak ebben a fázisában szokott megszületni, sőt, mint elárulta, nem is feltétlenül ő adja. „Általában a családban többen is elolvassák az elkészült regényemet, és aztán közös fejtöréssel találjuk ki hozzá a megfelelő címet” – avatott be műhelytitkokba. Arra a felvetésre, hogy Petőcz András József Attila- és Márai-díjas író szerint az egyik alapelv, hogy a kezdő író ne mutassa meg családtagjainak a művét, Barczikay Lilla nevetve azt felelte, hogy ezzel nem ért egyet. „Különleges kapcsolatom van a családommal, nagyon közel állok hozzájuk, és mivel hasonló az ízlésünk, adok a véleményükre. Annál is inkább, mert jó tanácsokat adnak”. Ráadásul – tette hozzá – nagyon fiatalosak is a szülei, korántsem fanyalognak a lányuk által írt fantasy regényeken, sőt, ők is kedvelik ezt a műfajt, mivel korábban sok ilyen könyvet adtak a kezükbe a gyerekeik.
A következő regény amúgy nem fogja folytatni a Bátyám könnyeiben, illetve az Anyám teremtményeiben elkezdett sztorit. „Nagyon divatosak manapság a trilógiák, de én nem szeretek a tömeggel együtt menni. Meg úgy érzem, hogy a történetük így két könyvben teljes, felesleges tovább húzni, itt az ideje, hogy átadják a helyüket egy új történetnek, új karakterekkel.” A téma azonban mindenképpen fantasy lesz, mert „ebben tudok kiteljesedni”. Ami a kiteljesedést illeti, a szerző elárulta, hogy a gimnázium befejeztével anglisztikát tanulna az egyetemen. A célja ugyanis az, hogy angolul is tudjon írni, illetve lefordíthassa a saját regényeit, hogy így kiadhassa külföldön is az írásait.
Az Ad Librum kiadásában folytatódik Barczikay Lilla ifjúsági fantasy sorozata. A szerző, amint túléli az érettségijét, a könyvhéten is dedikál, ahol a 21-es pavilonban folyamatosan kapható a könyv.
Az érettségi előtt álló Barczikay Lilla második regényét adja ki az Ad Librum Kiadó. A Könyv Gurun megjelent egy interjú a szerzővel, melyet most teljes egészében közlünk. A kötet június 3-án jelenik meg, és már megrendelhető.
Interjú a Bátyám könnyei című regény szerzőjével, Barczikay Lillával
Elég szokatlan, hogy valaki 19 évesen már a második regényét publikálja. Mi indította, hogy gimnazistaként ilyen nagy vállalkozásba fogjon? Mióta ír komolyabban?
B. L.: Egészen kicsi korom óta érdekel az írás, mindig volt bennem egy történet, amit el akartam mondani. Kezdetben versekkel és novellákkal próbálkoztam, de azt hiszem, a regényben tudok a leginkább kiteljesedni. Ebben a műfajban nincs megkötve a kezem, szabadjára engedhetem a fantáziám, mert a regény bármilyen képtelen ötlet kibontakozásának teret enged. A tanáraim és főleg a családom az első lépésektől folyamatosan bátorítanak, azt hiszem, az ő támogatásuk inspirált arra, hogy ne adjam fel, hanem folytassam az írást. Talán az első (végül be nem fejezett) regényem óta nevezhetjük a szándékaimat komolynak, hiszen ezzel kapcsolatban kezdett a publikálás gondolata foglalkoztatni.
Íróként kik hatottak Önre, kiknek az írásait olvassa szívesen?
B. L.: J. K. Rowling könyvei nyűgöztek le leginkább, a Harry Potter sorozat számomra örök kedvenc, de bármilyen fantasy könyvet szívesen olvasok. Furcsa, de nem az írókhoz, inkább a történetekhez, karakterekhez vagyok hű, egy jó sorozat összes kötetét végigolvasom, bármi történjék is, de nem fogok a kezembe egy másik kötetet csak azért, mert ugyanaz a név szerepel rajta. Ezzel együtt pedig én is arra törekszem, hogy minden könyvem önmagában legyen érték és ne csak a többi fényében.
A Bátyám könnyei folytatásregény, az Anyám teremtményei után. Mennyire gondolkodott egyben a két történetről, mennyiben látta előre a folytatást, esetleg egyben is írta, és csak utólag szedte két részre a sztorit?
B. L.: Nem, a két történet külön készült, egymástól szinte függetlenül. Az első rész anélkül készült el, hogy bármi tervem lett volna az önmagamnak beígért folytatással kapcsolatban és így is ért véget. A nyitva hagyott szálak mentén, utólag kezdtem el kidolgozni a második rész történetét.
Mit gondol, lehet önállóan, az előzmények ismerete nélkül olvasni a Bátyám könnyeit?
B. L.: Az első rész alapjaira épült a második. A Bátyám könnyei első fejezeteiben igyekeztem úgy utalni az első részben történtekre, hogy felelevenítsem az olvasó emlékeit, de ne untassam feleslegesen, tehát nem összegeztem átfogóan az addig történteket, amiknek viszont fontos szerepük van az események alakulásában. Így a kettő együtt alkot egy egészet.
Mitől sajátos a látásmódja: be tudná mutatni az Ön által teremtett különleges világot?
B. L.: A világ, amiben a regényeim játszódnak akár valós is lehetne: az olyan különleges lények, mint a vámpírok, az emberektől távol, azok tudta nélkül élik mindennapjaikat. Létezésükre nincs bizonyíték, legfeljebb mesék, legendák szólnak róluk. Ezektől a lényektől kapják (a hihetőség határait súroló) képességeiket, különleges tulajdonságaikat a főbb szereplők. A regények sajátos vonása, hogy nincsenek konkrét helyek megnevezve. Részben, mert nem akartam végérvényesen valósnak vagy fikciónak nyilvánítani a történetet egy létező vagy kitalált városnév szerepeltetésével, részben pedig, mert szerettem volna az olvasó képzeletére bízni a tájat. Hadd vegye körbe a szereplőket ugyanaz a környezet – az utak, épületek, fák –, amik az olvasót is. Így nem csak, hogy a sajátjának érzi a történetet, de a regény is ezerarcúvá válik. Ahány olvasó, annyi helyszín… Emellett a látásmódom jellegzetessége talán az is, hogy
igyekszem mindenben meglátni a jót, ezért a regényeimben nem lehet senkit jónak vagy rossznak elkönyvelni,
mert valószínű, hogy egy váratlan pillanatban fordul a kocka, az ellenségből barát lesz, a barátból pedig ellenség. Minden folyamatosan újraértékelődik, ettől pedig kiszámíthatatlan lesz. Ezt szeretem legjobban nem csak egy könyv lapjain, hanem a való életben is.
Milyen műfajba sorolná a műveit? És kiknek szólnak?
B. L.: Fantasy, esetleg ifjúsági irodalom. Elsősorban a saját korosztályomnak, fiataloknak írok, de a visszajelzések alapján a nálam idősebbeket ugyanúgy le tudja kötni, ezért nem hiszem, hogy ez kor, sokkal inkább nyitottság kérdése. A regényeim mindenkinek szólnak, aki nyitottnak érzi magát egy fiatalos, egyedi látásmódra és annak mesés elemekbe csomagolt üzenetére.
Hogyan tudná összefoglalni az új regényének témáját, fő üzenetét?
B. L.: A Bátyám könnyei az útkeresésről szól, arról, ahogy egy csapat fiatal megpróbálja megtalálni a helyét a világban, a társadalomban, amiből kiszorítva érzik magukat. Rá kell jönniük, hogy addig rejtegetett különlegességükkel tudnak leginkább érvényesülni, ahelyett, hogy elnyomnák önmagukat és beolvadnának a tömegbe. Ugyanaz lebeg a szemük előtt, ami jelenleg nekem is, és azt hiszem, minden korombelinek: a jövő. De megmutatják az olvasónak, nemcsak azt, hogy önmaguk felvállalásával érhetik el a céljaikat, hanem azt is, hogy nem szégyen másoktól segítséget elfogadni. A közös siker talán a legfényesebb.
A család és a biztonság utáni vágy az egyik fő motívuma a regényének. Személyes élmények állnak ennek hátterében vagy ez csupán írói szándék?
B. L.: Szerencsés vagyok, a családom a legbiztosabb és legfontosabb pont az életemben. A beléjük vetett bizalmam, a velük való szokatlanul szoros kapcsolatom öntudatlanul is bekerült és központi szerepet kapott a regényeimben. Talán azért, mert nem tudom elképzelni az életet a család támogatása nélkül, talán, hogy a szereplők összetartása az olvasót is inspirálja. Nitáék az első rész kezdetétől magukra voltak utalva a világban, szükségük volt valamire, amibe kapaszkodhattak. Azt adtam nekik biztos pontnak, amiben a legjobban bízom: a családot.
Mit gondol, mi az, amivel meg tudja ragadni a fiatalok figyelmét?
B. L.: Nagy előny, hogy én is fiatal vagyok, ugyanazok foglalkoztatnak minket: szerelem, tanulás, pályaválasztás. Ezek köré a kérdések köré építem a cselekményt, az olvasónak így könnyű azonosulni a konfliktusokkal és problémákkal, amikkel a (szintén korunkbeli) szereplőknek meg kell birkózniuk. Emellett szlengekkel teletűzdelt stílusom is könnyen befogadható számukra.
Milyenek a visszajelzések az első regényről, az Anyám teremtményeiről?
B. L.: Lekötötte az olvasókat, sokan mondták, hogy egyszerűen nem bírták letenni, amire büszke vagyok. Reméltem, hogy regényeim menekülő utat, kikapcsolódást jelentenek majd a hétköznapokból és ezek szerint ezt sikerült elérni.
Ezekben a hetekben érettségizik. Mit választott a magyar írásbelin? Mennyiben könnyítette a feladatát, hogy már foglalkozik regényírással?
B. L.: Magyarból emelt szinten érettségizem, így nem volt választási lehetőségem, mind a három szövegalkotó feladatot meg kellett oldanom. A regényírás pedig legfeljebb annyi előnyt jelent, hogy könnyebben vetem papírra a gondolataimat, mint azok, akik nem írnak rendszeresen. A tárgyi tudásomra sajnos semmilyen hatással nincs. Viszont a szövegalkotást éreztem mindig is a legtesthezállóbb feladatnak, ezeknek sikereire vagyok a legbüszkébb, hiszen ezek során tudok igazán kibontakozni.