Címke: Bátyám könnyei

Szerzőnkkel történt

Íróként külföldön, avagy hogyan vakációzzunk ÉS agyaljunk a következő könyvünkön egyszerre?

Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője nyaralás alatt próbálja megtervezni következő regényét, több-kevesebb sikerrel.

Fogalmam sincs. De komolyan.
Az alapötlet pedig nem volt rossz: egy hónap Olaszországban, reggelenként nyelvsuli, délután strand, este buli, annál meg mi sem egyszerűbb, mint két óra között vagy napozás közben vázlatot írni, a karakterek személyiségét kidolgozni. Egyébként is kipihent leszek, ráadásként még a jól ismert olaszos dolce vita is megihlet… Gond egy szál se! Úgy készültem, hogy haza már egy kész cselekményvázlattal és néhány előre megírt jelenettel jövök.
Mondanom se kell, nem egészen így alakultak a dolgok…
Az utazásról kis háttérinfó: négyből az utolsó hetemet töltöm Reggio-ban, egy dél-olaszországi városban, azon belül is a külföldiek számára fenntartott, egy hónapos kurzusokat indító egyetemen és környékén. Tavalyról ideköt életem legszebb nyara, idén pedig egyértelmű volt, hogy vissza szeretnék térni részben a nyelvvizsgám érdekében, részben pedig, mert nem tudtam jobb helyet elképzelni. Sajnos most már menne. Kiderült ugyanis, hogy a tavalyi évet nem lehet überelni sem társaság, sem hangulat szempontjából. Ráadásul sikerült minden elképzelhető rosszat bevonzanunk, nem csak nekem, de még a lakótársaimnak is. Így a tavalyi évvel ellentétben, amikor nem akartam hazamenni (komolyan, még Ferihegyen is azt lestem, hol szökhetek vissza a repülőre), idén már alig várom, hogy távozhassak.
Persze, nem örökre. Reggio di Calabria továbbra is a kedvenc helyem marad. Látni kell, hogy az ember megértse, hiszen a város bája leírhatatlan. A házak között megbújó vár, szebbnél szebb templomok és terek. A hullámzó tenger, amire minden utcasarkon vethetsz egy pillantást. Egy séta a Via Marinán vagy az üzletek közötti sétálóutcán, egy buli a parti lidók egyikében. Ha nem jártál itt, elképzelni sem tudod, micsoda nyugalommal áraszt el a város. Ha pedig mindehhez hozzátesszük az itteni mennyei ételeket és a környéken, vagy Szicíliában tett kirándulásokat… Reggio maga a földi Paradicsom.
Ihletgazdag környezet. Mégsem írtam eddig a bejegyzésig egy sort sem. Nem mintha ne lenne miről írnom, vagy időhiányban szenvednék, egyszerűen nem ezzel foglalkoztam. A lépésről-lépésre felmerülő problémákon túl hagytam, hogy elárasszon Reggio nyugalma, és átragadjon rám az olaszok ráérős, nekem stresszmentesnek tűnő életmódja. Megpróbáltam elfelejteni minden bajom (bár lenyűgöző kitartással próbálnak maguk alá gyűrni) és csak élvezni az életet.
Egyedül a szervezett kirándulások hosszadalmas buszútjain sikerült belemerülnöm a következő könyv tervezésébe, de még így sem sikerült a fejemben formálódó jeleneteket és ötleteket egy kézzel fogható vázlattá alakítanom, és valami azt súgja, a maradék egy hétben sem fogok ezen változtatni. Viszont mivel optimisták vagyunk, akár be is tudhatjuk sikernek, hogy a nevek már megvannak, és címnek is van ötletem (amivel fel is rúgtam a sokat hangoztatott, a-cím-az-utolsó stratégiámat, de hát ez van, változnak az idők).
A könyv egyébként nem az Anyám teremtményei és a Bátyám könnyei folytatása lesz, hanem egy teljesen új, különálló történet. Egyelőre egyrészesnek tervezem, de benne van a pakliban, hogy pár év múlva a sokadik rész bemutatóján nevetve fogjuk emlegetni ezt az elhamarkodott kijelentést.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az itteni tapasztalataim beszivárognak majd az új könyv sorai közé, hátha át tudom adni az olvasónak, amit ez alatt a három hét alatt tanultam. Például, hogy egy mosoly csodákra képes, az pedig, aki mindig mosolyog, bármire. Azt is megtanultam, hogy hiába érzed úgy, nem bírsz ki többet, mindig lehet rosszabb (ha peches vagy, lesz is), és azt is végig fogod csinálni! Néha csak ráeszmélsz, hogy jé, egy újabb akadályt leküzdöttem, pedig nem gondoltam, hogy képes vagyok rá. Megtanultam, hogy a sok séta alakformáló, a stressz javítja az állóképességet, és hogy a gyertya, ha valakinek az emlékére gyújtod, lassú, elgondolkodtató lánggal ég.
Könyvírási, könyvkiadási tanácsok, Szerzőnkkel történt

Családi kötelék – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője mai bejegyzésében a családi kötelék jelentőségéről ír. Az eredeti cikk a saját honlapján érhető el.

Sokszor hallottam már, hogy nem szabad (sőt egyenesen tilos) a családnak megmutatni, bármit is írtál. Azt is mondták, hogy idővel már nem lesz rájuk szükségem, egyszer eljutok oda, hogy csak a kinyomtatott verziót nyomom a kezükbe, ők pedig egy vállrándítással odateszik a többi mellé. Őszintén szólva, ez az a pont, ahova soha nem akarok eljutni.

A nem-bennfenteseknek hadd szúrjak be némi kiegészítő információt a családomról. Nálunk is megvan a szokásos alapcsomag: anya, apa, két gyerek (én lennék az egyik). Róluk annyit, hogy a szüleim a leglazább, legmodernebb ősök, akiket el lehet képzelni. Ezt nem részletezném, hiszen annak nem kell, aki ismeri őket, a többieknek pedig hiába, ezt látni és tapasztalni kell! Plusz van egy húgom, akit a nővéremnek néznek. És ők hárman a legjobb barátaim.

Oké, értem én, ezt szokatlan és furcsa kijelenteni, de ha egyszer így van… Ők azok, akikkel mindent meg lehet beszélni, akik mindig ott vannak és segítenek, akik jó tanácsot adnak… amióta az eszemet tudom. Ez utóbbi négy szó választja el őket a többi barátomtól, akikről egyébként az előbbieket szintén el lehet mondani (csak, hogy ne legyen félreértés). De bármi van, a családomhoz fordulok először, és ezt az alapcsomag három másik tagja is elmondhatja magáról. Ez pedig már önmagában is annyira különleges és értékes kötelék, amibe elfehéredő ujjakkal az utolsó lélegzetünkig kapaszkodnunk kell! Úgyhogy nem érdekel mások véleménye, sem az, hogy hogyan csinálják a profik, nekem akkor is a családom lesz az első, akinek az írásaimat, legyen az novella, egyperces vagy regény, megmutatom. Addig legalábbis, amíg érdekli őket.

Ezek után mit látsz magad előtt? Egy tökéletes családot. Ami igaz is, csak nem úgy, ahogy elképzeled.

Ugyanis az idilli látszat ellenére itt nem az old-school tökéletességről beszélünk, ami olyan ritka manapság, hanem egy egészen újfajta, kialakulófélben lévő, modern tökéletességről. Ami nemhogy ritka, hanem konkrétan nem létezik. A szüleim elváltak. Lassan több mint négy éve. És ez az eddig leírtakon nem változtat, sőt merem állítani, hogy a válás óta csak még összetartóbbak vagyunk. Persze voltak hullámvölgyek, hála a tragikus első kapcsolatoknak, de mostanra minden a helyére került. A családunk pedig jobb, mint újkorában, bónuszként új tagokkal van kiegészülőfélben. Erről csak annyit, hogy a tavalyi karácsonyt már ötösben ünnepeltük…

Na, ugye, egy ilyen családot te se döntenél romba azzal, hogy nem osztod meg velük a munkádat?

Egyébként pedig miért ne őket kérdezném először? Ki másnak ismerném jobban az ízlését, a könyvekről általában alkotott véleményét, megbízhatóságát? Annyi közös film- és könyvélmény után pontosan tudom, mennyire helytállóak az észrevételeik, mennyire szoktam velük egyetérteni… Persze az elfogultság probléma lehet, de az ő esetükben biztos vagyok benne, hogy úgyis ki fogják mondani, bármit gondolnak is. Emellett a támogatásuk mindennél többet jelent nekem.

Végül pedig, ha ők amúgy is az életem minden területének szerves részei, miért ne vonnám be őket pont abba, ami a legfontosabb nekem?

Könyvírási, könyvkiadási tanácsok, Szerzőnkkel történt

Mit csinálsz, amikor nem jön az ihlet?

Barczikay Lilla, az Ad Librum szerzője beszámol arról, hogy mit tesz akkor, amikor egyszerűen képtelen nekikezdeni az írásnak.

Ez a negyedik leggyakoribb kérdés rögtön a „Mióta írsz?”, „Miről szól?” és „Te tényleg írtál egy könyvet???” után.

Kár, hogy fel kell tenni ezt a kérdést, és kiábrándító, hogy nem felelhetem meg – bár velem ez nem szokott előfordulni. Annyi gyönyörű dolog vesz minket körül, amiből ihletet meríthetnénk, ami bearanyozhatná bármelyik pillanatot. Mégis vannak olyan napok, amikor semmi sem tud tartós mosolyt csalni az arcunkra, vagy egy értelmes gondolatot formálni a fejünkben, aminek hatására munkához látunk.

És hogy mit csinálok az ilyen napokon? Addig húzom az időt, ameddig csak lehet. Ilyenkor nem csak eszembe jutnak az elintéznivalók, de hirtelen érdekelnek is, mosni kezdek, takarítok, rendet rakok. Csupa hasznos dolog, amitől úgy érzem, volt értelme felkelnem reggel. De mindig rájövök, hogy nem húzhatom az időt örökké. Megunom a takarítást, és a fél órás pihiszünet is kezd kínossá válni a harmadik óra elteltével… Nagy nehezen előveszem a gépem, emberfeletti önuralmat tanúsítva nem nyitok meg egy árva internetes oldalt se… Na jó, talán néhányat, de röpke húsz perc múlva összeszedem magam, és minden ablakot bezárok. Azért ez is valami!

Aztán betölti a képernyőt a szövegszerkesztő. A kurzor idegesen pattog az üres lap tetején.

Két választásom van: megnyitom, amit tegnap félbehagytam, elolvasom, itt-ott belejavítok. Aztán új sort kezdek. Ülök a képernyőt bámulva, ujjaimmal az asztalon dobolva, és minduntalan azon kapom magam, hogy elkalandoztak a gondolataim, hogy énekelek, esetleg már fel is álltam az asztaltól, mert halaszthatatlan vágyat érzek, hogy teát csináljak vagy megnézzek egy filmet. Ezzel a stratégiával nagyjából annyit szoktam elérni, hogy több órás szenvedéssel végül kisajtolok magamból fél oldalt, jó esetben (egy kevésbé rossz napon) kettőt, aminek a nagy részét másnap úgyis kitörlöm. Tehát az egésznek semmi értelme.

Nem gondolok ilyenkor arra, hogy egy napra félre kéne rakni mindent? De igen. Percenként megfordul a fejemben. De a sokadik ilyen ihletmentes nap után egyszerűen nem tehetem. Amikor leesel a lóról, vissza kell ülni. Akkor is, ha semmi kedved hozzá. Akkor is, ha kismillió dolgot fel tudnál sorolni, amit szívesebben tennél. Akkor is, ha úgy érzed, nem megy, és nem kellene erőltetni. Mert ha akkor nem ülsz vissza, talán sose fogsz.

Úgyhogy ilyenkor, ha nem fűlik a fogam az első verzióhoz, a másodikat választom, és írok fél oldalt azokról a napokról, amikor nem tudok írni. Ez pedig gyorsan megold minden problémát.

Szerzőnkkel történt

Lezárás, visszatekintés, tanulság – Lilla könyvbemutatója

A 19 éves Barczikay Lilla végre fellélegezhet, túl van az érettségi szóbeliken is, most már azt kezd a szabadidejével, amit akar. S ha az olvasóknak szerencséje van, ebbe belefér egy új könyv megírása is.

Lilla írása a könyvhétről, az érettségiről és a könyvírás folyamatáról. Az eredeti bejegyzés itt tekinthető meg.

Túl a könyvhéten, a könyvbemutatón és az utolsó érettségi szóbeliken… Az érzést nem tudom leírni nektek, azt hiszem, még fel sem fogtam teljesen, hogy vége. Nem csak ennek a zsúfolt és megterhelő évnek, hanem egy korszaknak is. Végre jön egy nyár, amikor nincs tanulás, nincsenek kötelezők. Szinte nem is tudom, mit kezdjek a rengeteg szabadidőmmel.

Ugyan még nem kaptam kézbe a bizonyítványomat, mégis mondhatom, hogy végeztem. És ha valaminek a végére érünk, muszáj visszatekinteni és levonni a tanulságot!

A lezárás a könyvhéttel kezdődött. Akkor már nagyon éreztem a végét, ami nálam azt jelenti, hogy újult erővel (pánikkal) vetem magam a tételeim közé, éppen ezért kifejezetten jól esett az az egy óra kényszerpihenő. A kulturált unalom helyett, amire számítottam, egészen pörgős program kerekedett, ki se láttam a körém verődött emberek közül. A könyvet is akkor tarthattam először teljes valójában a kezemben. Kisebb betűivel karcsúbb lett, mint az első rész. Talán velem együtt a stressz belőle is lefaragott pár kilót, ki tudja? De jól mutatnak egymás mellett. Nagy testvér, kis testvér.

A következő forduló a könyvbemutató volt. Hatalmas élmény, esküszöm, minden alkalommal kicsit jobban élvezem, hogy kiülhetek elétek, és beszélgetünk. Pedig már az elsőnél sem hittem, hogy ezt még lehet fokozni. Az előre beharangozott kérdezz-felelek során feltett (és kihagyott) kérdések közül itt is megválaszolnék néhányat.

Hogy voltál képes érettségi időszakban könyvet írni?

Könnyen. Az írás volt idén az, amit örömmel csináltam, nem csak kényszerből. Inkább azt nem tudom, hogy bírtam volna ki ezt az évet könyvírás nélkül.

Kötődsz a szereplőidhez? Esetleg van kedvenced?

Természetesen kötődöm hozzájuk, törődöm velük, a legjobbat akarom nekik. Mindazok után, amiket átéltek, megérdemlik a boldog befejezést. Kaptak ugyan egy kis csavart abba a boldogságba, de hát én teremtettem őket, tartoznak annyival, hogy cserébe a kitartásukkal és erejükkel inspirálnak. Nem csak engem, hanem az olvasót is. És persze, hogy van kedvencem. Garas. Őt egyszerűen nem lehet nem szeretni.

Milyen érzés lezárni ezt a történetet?

Büszke vagyok, hogy eljutottam idáig. Ez az idei a lezárások éve, jövőre tiszta lap jön egy új történettel. Ezzel a két könyvvel már nincs dolgom, csak a háttérből támogatni.

Szoktál magadnak időkorlátot szabni?

Amikor időre akarok elkészülni, igen. Például, ha be akarom fejezni a könyvet a karácsonyi szünetben, mert az érettségis káoszban biztosan nem fogom. Na, ilyenkor vannak korlátok. Ihlet hiányában oldalszám, amikor pedig magától jön a történet, részenként húzom meg a határt, hogy meddig kell aznap megírnom. Legközelebb nem szeretnék ilyesmihez folyamodni. Csak én és a történet, a világ pedig majd illedelmesen megszűnik körülöttünk.

Mikor fedezted fel a képességedet? Mi vagy ki inspirált az írásra?

Általános iskola alsó tagozatában született meg az első versem, azóta írok. Műveim belső indíttatásból születnek, általuk teljesedem ki, velük tudom kifejezni a legbelsőbb gondolataimat és teret engedni a fantáziámnak. Az összes elképzelt helyzet és figura ki akar törni a fejemből. Amikor leülök írni, egyszerűen kinyitom előttük az ajtót. Rajzolhatnék is, de a rajzaimat sosem vette körül akkora lelkesedés, mint az írásaimat (nem véletlenül, hiszen a rajztudásom megragadt egy ötéves szintjén). A fogadtatás inspirál, a rokonaim, barátaim, tanáraim biztatása és támogatása. A nevetés, a mosolyok és a könnyek, amiket a szavakkal elő tudok csalni, az érzések, amiket történeteim kiváltanak az emberekből. Ez inspirál.

Biztos kevés időd maradt az olvasásra. Mi lesz az első könyv, aminek nekiugrasz?

Már megtettem. A magyar emelt szóbeli másnapján a szekrény legmélyére rejtettem a tételeket és a kötelező olvasmányokat, első utam pedig a könyvesboltba vezetett. Mostanra négy könyvet daráltam be. A Lélektársak sorozat és a Borzongás sorozat legújabb részét (a címeik: Misty és Sinner), a The Nightmare Affair-t, amit ajándékba kaptam és a Lehullott csillagokat (These Broken Stars), amelyet pedig a húgom polcán találtam. Mindegyik zseniális volt, de ez utóbbi magasan kiemelkedett az összes eddig olvasott könyv közül! Ez nem könyvelemző blog, úgyhogy bele se kezdek az áradozásba, viszont teljes szívvel ajánlom mindenkinek.

A kérdésekért köszönet Bojkának és keresztapámnak. A teljes kérdezz-felelek anyagot is szándékomban áll feltölteni egyszer, ne aggódjatok!

És azt hiszem, elértünk a lezárás utolsó fázisához, az érettségihez. Mindenki mondta, hogy utólag visszanézve könnyű lesz. És milyen igazuk volt! El se tudom képzelni, miért aggódtam, miért stresszeltem annyit. Vagy, hogy miért tanultam meg 39 tételt és húztam ki azt az egyet, amire nem maradt időm? De a vizsga előtt, tanulás közben a félelem és a vizsgadrukk fel, míg a tudásom leértékelődik. Ha újrakezdhetném, sem hiszem, hogy kevesebbet tanulnék. Ez így volt jó, így volt teljes, így tudtam azzal a gondolattal leülni a bizottság elé, hogy mindent megtettem, innentől nem rajtam múlik. Az már más kérdés, hogy ha most újra kéne kezdenem, világgá mennék. De hogy én ezt nem csinálom végig még egyszer, az egyszer biztos!

Lezárás. Visszatekintés. Tanulság.

És hogy mi a tanulság? Az érettségi szívás.

Kiadói hírek, Könyveinkkel történt, Szerzőnkkel történt

Elindult Barczikay Lilla író honlapja

Elindult Barczikay Lilla írónő honlapja. A legfrissebb hírek, érdekességek a könyveiről és magáról az íróról itt olvashatók.

Lilla minden héten jelentkezik egy bejegyzéssel – mesél az írás folyamatáról, újraírásról, az érettségi nehézségeiről.

Sok szeretettel és nagy lelkesedéssel vár Mindenkit a honlapján!

Kiadói hírek

A Könyvhét második napja – Barczikay Lilla dedikált

„Sokkal könnyebb a második könyvet kiadni, és most nagyobb élmény is volt a könyvheti dedikálás” – foglalta össze frissen szerzett tapasztalatait Barczikay Lilla, aki ifjúsági fantasy regényének második részével, a Bátyám könnyeivel jelent meg a 87. Ünnepi Könyvhéten. Az ifjú szerző számára az érettségije idején zajló könyves események „túlélését” jelentősen megkönnyítette, hogy a tavalyi első rész, az Anyám teremtményei után most már tudta, mi mindennel jár a kiadás folyamata, mennyi elfoglaltságra számítson. „Arra viszont nem számítottam, hogy ilyen sokan eljönnek a mai dedikálásra, tavaly nem volt ekkora felhajtás.” Péntek délután azonban alig lehetett a szerzőhöz férni a sok rokontól, baráttól, ismerőstől és az ismerősök ismerőseitől.

Nem könnyű egyébként eljutni az olvasókhoz, ismeri el a Bátyám könnyei szerzője is, aki meglepődött, amikor először vált világossá számára, hogy a könyvkiadás nem merül ki abban, hogy az ember leadja a kéziratát a kiadónak. „Nekem szerencsém volt, mert ebben a munkában sokat segítettek nekem, elsősorban a kiadónál”. De érdemes dolgozni az olvasók elérésén a közösségi médiában, mint például a facebook-on – teszi hozzá. Igaz, hogy a facebook-os megjelenés még nem jelent feltétlenül eladott példányokat is, „de amikor harmadjára jön az emberrel szemben valami ott, akkor már elgondolkodik rajta, hogy érdemes lenne beszerezni. Nagyon kevesen fogadják el, hogy komolyan dolgozni kell a könyve kiadásáért-eladásáért, de ha elfogadtuk ezt, akkor már bele lehet jönni és bele lehet szeretni”.

Barczikay Lilla már azt is tudja, mi lesz a következő regényének a témája, és bár még nem kezdte el írni, de „tudom már, hogy fog kinézni a borító”. A címről viszont még fogalma sincs, igaz, az nem is az alkotásnak ebben a fázisában szokott megszületni, sőt, mint elárulta, nem is feltétlenül ő adja. „Általában a családban többen is elolvassák az elkészült regényemet, és aztán közös fejtöréssel találjuk ki hozzá a megfelelő címet” – avatott be műhelytitkokba. Arra a felvetésre, hogy Petőcz András József Attila- és Márai-díjas író szerint az egyik alapelv, hogy a kezdő író ne mutassa meg családtagjainak a művét, Barczikay Lilla nevetve azt felelte, hogy ezzel nem ért egyet. „Különleges kapcsolatom van a családommal, nagyon közel állok hozzájuk, és mivel hasonló az ízlésünk, adok a véleményükre. Annál is inkább, mert jó tanácsokat adnak”. Ráadásul – tette hozzá – nagyon fiatalosak is a szülei, korántsem fanyalognak a lányuk által írt fantasy regényeken, sőt, ők is kedvelik ezt a műfajt, mivel korábban sok ilyen könyvet adtak a kezükbe a gyerekeik.

A következő regény amúgy nem fogja folytatni a Bátyám könnyeiben, illetve az Anyám teremtményeiben elkezdett sztorit. „Nagyon divatosak manapság a trilógiák, de én nem szeretek a tömeggel együtt menni. Meg úgy érzem, hogy a történetük így két könyvben teljes, felesleges tovább húzni, itt az ideje, hogy átadják a helyüket egy új történetnek, új karakterekkel.” A téma azonban mindenképpen fantasy lesz, mert „ebben tudok kiteljesedni”. Ami a kiteljesedést illeti, a szerző elárulta, hogy a gimnázium befejeztével anglisztikát tanulna az egyetemen. A célja ugyanis az, hogy angolul is tudjon írni, illetve lefordíthassa a saját regényeit, hogy így kiadhassa külföldön is az írásait.

Új megjelenések

Megjelent a Bátyám könnyei

1 hozzászólás

Az Ad Librum kiadásában folytatódik Barczikay Lilla ifjúsági fantasy sorozata. A szerző, amint túléli az érettségijét, a könyvhéten is dedikál, ahol a 21-es pavilonban folyamatosan kapható a könyv.

Könyveinkkel történt, Új megjelenések

Interjú Barczikay Lilla szerzőnkkel: „A közös siker talán a legfényesebb”

Az érettségi előtt álló Barczikay Lilla második regényét adja ki az Ad Librum Kiadó. A Könyv Gurun megjelent egy interjú a szerzővel, melyet most teljes egészében közlünk. A kötet június 3-án jelenik meg, és már megrendelhető.

Interjú a Bátyám könnyei című regény szerzőjével, Barczikay Lillával

Elég szokatlan, hogy valaki 19 évesen már a második regényét publikálja. Mi indította, hogy gimnazistaként ilyen nagy vállalkozásba fogjon? Mióta ír komolyabban?

B. L.: Egészen kicsi korom óta érdekel az írás, mindig volt bennem egy történet, amit el akartam mondani. Kezdetben versekkel és novellákkal próbálkoztam, de azt hiszem, a regényben tudok a leginkább kiteljesedni. Ebben a műfajban nincs megkötve a kezem, szabadjára engedhetem a fantáziám, mert a regény bármilyen képtelen ötlet kibontakozásának teret enged. A tanáraim és főleg a családom az első lépésektől folyamatosan bátorítanak, azt hiszem, az ő támogatásuk inspirált arra, hogy ne adjam fel, hanem folytassam az írást. Talán az első (végül be nem fejezett) regényem óta nevezhetjük a szándékaimat komolynak, hiszen ezzel kapcsolatban kezdett a publikálás gondolata foglalkoztatni.

Íróként kik hatottak Önre, kiknek az írásait olvassa szívesen?

B. L.: J. K. Rowling könyvei nyűgöztek le leginkább, a Harry Potter sorozat számomra örök kedvenc, de bármilyen fantasy könyvet szívesen olvasok. Furcsa, de nem az írókhoz, inkább a történetekhez, karakterekhez vagyok hű, egy jó sorozat összes kötetét végigolvasom, bármi történjék is, de nem fogok a kezembe egy másik kötetet csak azért, mert ugyanaz a név szerepel rajta. Ezzel együtt pedig én is arra törekszem, hogy minden könyvem önmagában legyen érték és ne csak a többi fényében.

A Bátyám könnyei folytatásregény, az Anyám teremtményei után. Mennyire gondolkodott egyben a két történetről, mennyiben látta előre a folytatást, esetleg egyben is írta, és csak utólag szedte két részre a sztorit?

B. L.: Nem, a két történet külön készült, egymástól szinte függetlenül. Az első rész anélkül készült el, hogy bármi tervem lett volna az önmagamnak beígért folytatással kapcsolatban és így is ért véget. A nyitva hagyott szálak mentén, utólag kezdtem el kidolgozni a második rész történetét.

Mit gondol, lehet önállóan, az előzmények ismerete nélkül olvasni a Bátyám könnyeit? 

B. L.: Az első rész alapjaira épült a második. A Bátyám könnyei első fejezeteiben igyekeztem úgy utalni az első részben történtekre, hogy felelevenítsem az olvasó emlékeit, de ne untassam feleslegesen, tehát nem összegeztem átfogóan az addig történteket, amiknek viszont fontos szerepük van az események alakulásában. Így a kettő együtt alkot egy egészet.

Az első, tavaly megjelent regény
Az első, tavaly megjelent regény

Mitől sajátos a látásmódja: be tudná mutatni az Ön által teremtett különleges világot? 

B. L.: A világ, amiben a regényeim játszódnak akár valós is lehetne: az olyan különleges lények, mint a vámpírok, az emberektől távol, azok tudta nélkül élik mindennapjaikat. Létezésükre nincs bizonyíték, legfeljebb mesék, legendák szólnak róluk. Ezektől a lényektől kapják (a hihetőség határait súroló) képességeiket, különleges tulajdonságaikat a főbb szereplők. A regények sajátos vonása, hogy nincsenek konkrét helyek megnevezve. Részben, mert nem akartam végérvényesen valósnak vagy fikciónak nyilvánítani a történetet egy létező vagy kitalált városnév szerepeltetésével, részben pedig, mert szerettem volna az olvasó képzeletére bízni a tájat. Hadd vegye körbe a szereplőket ugyanaz a környezet – az utak, épületek, fák –, amik az olvasót is. Így nem csak, hogy a sajátjának érzi a történetet, de a regény is ezerarcúvá válik. Ahány olvasó, annyi helyszín… Emellett a látásmódom jellegzetessége talán az is, hogy

igyekszem mindenben meglátni a jót, ezért a regényeimben nem lehet senkit jónak vagy rossznak elkönyvelni,

mert valószínű, hogy egy váratlan pillanatban fordul a kocka, az ellenségből barát lesz, a barátból pedig ellenség. Minden folyamatosan újraértékelődik, ettől pedig kiszámíthatatlan lesz. Ezt szeretem legjobban nem csak egy könyv lapjain, hanem a való életben is.

Milyen műfajba sorolná a műveit? És kiknek szólnak?

B. L.: Fantasy, esetleg ifjúsági irodalom. Elsősorban a saját korosztályomnak, fiataloknak írok, de a visszajelzések alapján a nálam idősebbeket ugyanúgy le tudja kötni, ezért nem hiszem, hogy ez kor, sokkal inkább nyitottság kérdése. A regényeim mindenkinek szólnak, aki nyitottnak érzi magát egy fiatalos, egyedi látásmódra és annak mesés elemekbe csomagolt üzenetére.

Hogyan tudná összefoglalni az új regényének témáját, fő üzenetét?

B. L.: A Bátyám könnyei az útkeresésről szól, arról, ahogy egy csapat fiatal megpróbálja megtalálni a helyét a világban, a társadalomban, amiből kiszorítva érzik magukat. Rá kell jönniük, hogy addig rejtegetett különlegességükkel tudnak leginkább érvényesülni, ahelyett, hogy elnyomnák önmagukat és beolvadnának a tömegbe. Ugyanaz lebeg a szemük előtt, ami jelenleg nekem is, és azt hiszem, minden korombelinek: a jövő. De megmutatják az olvasónak, nemcsak azt, hogy önmaguk felvállalásával érhetik el a céljaikat, hanem azt is, hogy nem szégyen másoktól segítséget elfogadni. A közös siker talán a legfényesebb.

A család és a biztonság utáni vágy az egyik fő motívuma a regényének. Személyes élmények állnak ennek hátterében vagy ez csupán írói szándék? 

gyhbirthday2016B. L.: Szerencsés vagyok, a családom a legbiztosabb és legfontosabb pont az életemben. A beléjük vetett bizalmam, a velük való szokatlanul szoros kapcsolatom öntudatlanul is bekerült és központi szerepet kapott a regényeimben. Talán azért, mert nem tudom elképzelni az életet a család támogatása nélkül, talán, hogy a szereplők összetartása az olvasót is inspirálja. Nitáék az első rész kezdetétől magukra voltak utalva a világban, szükségük volt valamire, amibe kapaszkodhattak. Azt adtam nekik biztos pontnak, amiben a legjobban bízom: a családot.

Mit gondol, mi az, amivel meg tudja ragadni a fiatalok figyelmét?

B. L.: Nagy előny, hogy én is fiatal vagyok, ugyanazok foglalkoztatnak minket: szerelem, tanulás, pályaválasztás. Ezek köré a kérdések köré építem a cselekményt, az olvasónak így könnyű azonosulni a konfliktusokkal és problémákkal, amikkel a (szintén korunkbeli) szereplőknek meg kell birkózniuk. Emellett szlengekkel teletűzdelt stílusom is könnyen befogadható számukra.

Milyenek a visszajelzések az első regényről, az Anyám teremtményeiről?

B. L.: Lekötötte az olvasókat, sokan mondták, hogy egyszerűen nem bírták letenni, amire büszke vagyok. Reméltem, hogy regényeim menekülő utat, kikapcsolódást jelentenek majd a hétköznapokból és ezek szerint ezt sikerült elérni.

Ezekben a hetekben érettségizik. Mit választott a magyar írásbelin? Mennyiben könnyítette a feladatát, hogy már foglalkozik regényírással?

B. L.: Magyarból emelt szinten érettségizem, így nem volt választási lehetőségem, mind a három szövegalkotó feladatot meg kellett oldanom. A regényírás pedig legfeljebb annyi előnyt jelent, hogy könnyebben vetem papírra a gondolataimat, mint azok, akik nem írnak rendszeresen. A tárgyi tudásomra sajnos semmilyen hatással nincs. Viszont a szövegalkotást éreztem mindig is a legtesthezállóbb feladatnak, ezeknek sikereire vagyok a legbüszkébb, hiszen ezek során tudok igazán kibontakozni.

Ha kiadásra kész könyve van, nézzen meg az Ad Librum ajánlatait!