Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője mai bejegyzésében a családi kötelék jelentőségéről ír. Az eredeti cikk a saját honlapján érhető el.

Sokszor hallottam már, hogy nem szabad (sőt egyenesen tilos) a családnak megmutatni, bármit is írtál. Azt is mondták, hogy idővel már nem lesz rájuk szükségem, egyszer eljutok oda, hogy csak a kinyomtatott verziót nyomom a kezükbe, ők pedig egy vállrándítással odateszik a többi mellé. Őszintén szólva, ez az a pont, ahova soha nem akarok eljutni.

A nem-bennfenteseknek hadd szúrjak be némi kiegészítő információt a családomról. Nálunk is megvan a szokásos alapcsomag: anya, apa, két gyerek (én lennék az egyik). Róluk annyit, hogy a szüleim a leglazább, legmodernebb ősök, akiket el lehet képzelni. Ezt nem részletezném, hiszen annak nem kell, aki ismeri őket, a többieknek pedig hiába, ezt látni és tapasztalni kell! Plusz van egy húgom, akit a nővéremnek néznek. És ők hárman a legjobb barátaim.

Oké, értem én, ezt szokatlan és furcsa kijelenteni, de ha egyszer így van… Ők azok, akikkel mindent meg lehet beszélni, akik mindig ott vannak és segítenek, akik jó tanácsot adnak… amióta az eszemet tudom. Ez utóbbi négy szó választja el őket a többi barátomtól, akikről egyébként az előbbieket szintén el lehet mondani (csak, hogy ne legyen félreértés). De bármi van, a családomhoz fordulok először, és ezt az alapcsomag három másik tagja is elmondhatja magáról. Ez pedig már önmagában is annyira különleges és értékes kötelék, amibe elfehéredő ujjakkal az utolsó lélegzetünkig kapaszkodnunk kell! Úgyhogy nem érdekel mások véleménye, sem az, hogy hogyan csinálják a profik, nekem akkor is a családom lesz az első, akinek az írásaimat, legyen az novella, egyperces vagy regény, megmutatom. Addig legalábbis, amíg érdekli őket.

Ezek után mit látsz magad előtt? Egy tökéletes családot. Ami igaz is, csak nem úgy, ahogy elképzeled.

Ugyanis az idilli látszat ellenére itt nem az old-school tökéletességről beszélünk, ami olyan ritka manapság, hanem egy egészen újfajta, kialakulófélben lévő, modern tökéletességről. Ami nemhogy ritka, hanem konkrétan nem létezik. A szüleim elváltak. Lassan több mint négy éve. És ez az eddig leírtakon nem változtat, sőt merem állítani, hogy a válás óta csak még összetartóbbak vagyunk. Persze voltak hullámvölgyek, hála a tragikus első kapcsolatoknak, de mostanra minden a helyére került. A családunk pedig jobb, mint újkorában, bónuszként új tagokkal van kiegészülőfélben. Erről csak annyit, hogy a tavalyi karácsonyt már ötösben ünnepeltük…

Na, ugye, egy ilyen családot te se döntenél romba azzal, hogy nem osztod meg velük a munkádat?

Egyébként pedig miért ne őket kérdezném először? Ki másnak ismerném jobban az ízlését, a könyvekről általában alkotott véleményét, megbízhatóságát? Annyi közös film- és könyvélmény után pontosan tudom, mennyire helytállóak az észrevételeik, mennyire szoktam velük egyetérteni… Persze az elfogultság probléma lehet, de az ő esetükben biztos vagyok benne, hogy úgyis ki fogják mondani, bármit gondolnak is. Emellett a támogatásuk mindennél többet jelent nekem.

Végül pedig, ha ők amúgy is az életem minden területének szerves részei, miért ne vonnám be őket pont abba, ami a legfontosabb nekem?