Ezt üzente Végh-Fodor Mónika a Katolikus Rádió hallgatóságának a két ünnep közti időszakban, amikor is Mesetréning című könyve kapcsán nyilatkozott többek között arról is, hogy a tréning felépítése milyen módon tudja önismerethez segíteni egy hónap alatt a felnőtt olvasókat.
„Fontos dolog, hogy a mesék, népmesék nem pusztán a gyerekek szórakoztatására jöttek létre, hanem a felnőtteket is megszólítják. A népmesék a felnőtt életnek a lelki trénerei és a mesetréning is ebből indul ki.” – nyilatkozta a szerző, aki azt is elárulta, hogy maga a meseterápia egy nagyon komplex módszer, ami mindenképp azt célozza meg, hogy a lelkünkhöz utat találjanak a mesék és megérezzük, hogy ezek olyan forrásszövegek, amelyek tényleg az életnek a szabályait és lehetőségeit tanítják meg. Teszik mindezt érdekesen és hasznosan, nem pedig unalmas, didaktikus módon, hanem azokkal a képes, szimbolikus eszközökkel, amelyek anélkül is megszólítják az embert, hogy igazából azokat túl kellene magyarázni.
A beszélgetés itt hallgatható vissza.
Címke: felnőtteknek
„Az adventi koszorú fényénél rádöbbenhetünk arra is, hogy mesevilág az életünk.”
De hogyan lettem meseolvasó?
Nem lennék meseterapeuta-mesetréner, ha nem tapasztaltam volna meg a mesék erejét a saját életemben. Mindaddig azonban, amíg távolságtartással olvastam és hallgattam őket, nem tudtak segíteni. Aztán megbetegedett az Édesapám, és néhány hónap múlva már nem mondhattam soha többé: „Papi!”, „Papi, ne már!”. Furcsa kapcsolat volt a miénk. A rajongva szeretésnek egy szemérmes formája. Amikor elment, hirtelen szürke és hideg lett a világ. Nem tudtam örülni a nyári napsütésnek, a Balaton kékeszöld vizének, semminek. Meséket olvastam. Sokat. És elkezdett kirajzolódni az, amit egyébként a hitemből tudtam: az örökkévalóság.
Az elengedés nehéz útja volt az első, amit a népmesékkel jártam végig.
Kis idő múlva várandós lettem a kislányunkkal. A létezés mélységeit és magasságait, szélességeit és tágasságait tapasztaltam meg néhány hónap alatt. Most az életre, az új életre kellett fókuszálnom.
Hogy a lelkem is rátaláljon az anyaságra, ebben is a mesék segítettek.
Emlékszem a fordulat pillanataira is: egy ljubjanai kávéház teraszán ültem. A Hófehérke története zakatolt bennem, és összeállt mindaz, amivel az új életszakaszt el tudtam indítani. A folyóparti kávézó asztalához még csak nőként ültem le, de már – lélekben is – anyaként álltam fel. Ez az út gyönyörű, és minden feltett kérdésével a mesékhez tudok kapcsolódni, és onnan erőt és útmutatást nyerni. Manapság már, persze, a „hogyan neveljek jól”, „hogyan legyek jó és szerető szülő”- ügyekben jönnek a válaszok.
Karácsonyra várva belekezdeni egy lelki edzésbe jó választás.
A vaníliás kiflik és bejglik sütéséhez idő kell, a lakásnak is ünnepi fényben kell pompáznia, mégis hagyjunk az előkészületek között arra is időt, hogy a lelkünk ünnepi fénybe öltözzön. Ezt pedig úgy tudjuk megvalósítani, ha naponta 15–20 percet magunkra fordítunk, befelé figyelünk. Akár a kávé melletti időt is felhasználhatjuk erre, de még a napi utazási időbe is beleférhet.
Mesét olvasni, mesetréningezni bárhol, bármikor lehet. Az eredmény pedig mindig, mindenhol látható lesz. A szenteste nyugalmában, békéjében is.
Végh-Fodor Mónika írása
A mesék elsősorban nem gyerekeknek szólnak
Végh-Fodor Mónika a TV13 műsorának vendége volt. Az interjúban újabb érdekes kérdések merültek fel a Mesetréning kapcsán.
Valószínűleg manapság, ha meghalljuk a mese kifejezést, elsősorban a gyerekekkel kapcsoljuk össze, azonban a népmesék eredetileg nem nekik szóltak. Az élet alapvető, és legfontosabb kérdéseit járják körül (házasság, párválasztás, élet, halál, felnőtté válás), útmutatást, tanácsot adtak.
A könyv alapvetően nem csoportos terápia eszközének készült, hanem bárkinek, aki kicsit önmagához szeretne közelebb kerülni. Az énidő, önmagunk megismerése nagyon fontos, hogy kiegyensúlyozottabbak lehessünk. Ehhez ad segítséget a kötet gyakorlati tanácsokkal, feladatokkal.
A teljes interjú itt tekinthető meg. (22.56-tól)
Kis karácsony, nagy karácsony
Ezúttal egy kis karácsonyi hangulattal jelentkezünk. Nemrég jelent meg Mester Györgyi legújabb könyve Kis karácsony, nagy karácsony címmel. Ebből hoztunk most részletet.
KARÁCSONY AZ ERDŐN
„Elviszem a tejet Juliskának, meg a Bognárékhoz is beugrom vele, azután karácsonyozhatunk” – mondta az apja.
Neki azonnal lelkiismeret-furdalása támadt. Hiszen hogyan is kezdődhetne jól a karácsony, ha a fájós derekú apjának kell kihordania állandó vevőiknek a friss tejet, és még az utolsó pillanatban is dolgozna, amikor már minden családban a szentestére készülődnek. Az ötvenes éveit taposó apja ráadásul egy hete, a tűzifa aprításakor, megrándította a derekát. Örülni kell annak is, hogy nem dőlt ágynak. Még a végén rosszabbul lesz. Odavan az ünnep öröme, ha beteg van a háznál.
Majd ő. Majd elmegy ő a két kannával. Nem olyan nehezek azok, megbirkózik velük. Egy tizenkét éves gyereknek ez meg se kottyan. Jók még a rugók az ő lábában, egy óra alatt megjárja az oda-vissza három kilométernyi utat, ami tanyájukat a falutól elválasztja.
Apja kicsit ellenkezett, az anyja azonban nem bánta. Csupán a lelkére kötötte, igyekezzen haza, mert nagyon feketedik az ég, lehűlt a levegő is, talán mégiscsak fehér lesz a karácsonyuk.
A kabátját az ajtóban gombolta be, és a csizmában is igazgatni kellett a lábát, annyira sietve indult el otthonról. Jól kilépett, mégis, mire elérte a falu határát, szállingózni kezdett a hó.
A két családhoz beadta a kannákat, a kabátja alá bedugta az ajándékba kapott bejglit, és szaporázni kezdte a lépteit. Félúton járt, amikor kitört a hóvihar. Percek alatt fergeteggé vált, a nem sokkal előtte még csendesen szitáló hó. Süvített a szél, lökdöste, rángatta őt is, és a szakadó hóesésben már látni sem lehetett. Legalábbis, az utat nem, ami a tanyájukhoz vezetett. A kis erdő kezdeténél a jelzőfát sem találta meg, ahol le kellett volna térnie, mivel ott átvágva volt a legrövidebb az út a házuk felé.
Csak belehajolt a szélbe, és próbált előre haladni, de mintha valami folyton visszalökte volna. Egyre hidegebb lett, és már a lába is nagyon fázott a kis csizmában. Pedig az apja kapcáját tekerte rá, mégiscsak decembert írtak, várható volt, hogy bármelyik nap beköszönt az igazi tél.
Hát most itt volt. Váratlanul szakadt le az ég, és olyan intenzitással esett, hogy már lépni is alig tudott, az egyre vastagodó hótakaróban. Megállt, és váratlanul az erdő közepén találta magát. Hogy mikor tért le az útról, észre sem vette. Hogy is vehette volna, hiszen az orráig sem látott.
Kis idő múlva újra elindult, maga sem tudta, merre, csak hagyta, hogy vigye előre a lába. Vastag fatörzseket tapogatott ki maga körül. Az egyikben megkapaszkodva igyekezett kifújni magát. Még az is lehet, a kimerültségtől elbóbiskolt, és amikor újra körülnézett, már jóval sötétebb volt, leszállt a korai este. A tanácstalanságtól és kétségbeeséstől csak most jutott eszébe: otthon bizonyára nagyon aggódnak érte, és vajon milyen lesz nélküle a szentestéjük?!