A Lap lap után blog vendége volt Nagy Judit az Üsd ki a pánikod! írónője.

A fiatal blogger főleg az alkotási folyamatról, miértekről és hogyanokról kérdezte a szerzőt.

Miért gondoltad jónak, hogy ennyire megnyílsz az olvasók felé? Tartottál attól, hogyan fog ez elsülni?

Az, hogy a könyv megjelentetésének, egyenes és természetes következménye, hogy az emberek, így a közvetlen környezetem előtt is kitárulkozom és tulajdonképpen egy „új oldalammal mutatkozom be”, először – amikor hirtelen fejest ugrottam a dologba – nem érdekelt. Szerintem, egész egyszerűen nem jutott el a tudatomig. Mielőtt a kiadóval a szerződést aláírtam volna, már kezdtek kétes, tétova gondolataim lenni, valóban kell-e ez nekem. Aztán úgy véltem, most már mindegy, akárhogy döntök, úgy is csak később derül ki, ha mégiscsak másképp kellett volna cselekednem. Ha visszakozom, akkor miért csináltam az egészet? Valóban el tudtam volna engedni a dolgot? Nem, nem hiszem. A nyughatatlanságom vitt előre.

Az életem egyik alapvető problémájának, ami egyébként rajtam kívül a mai társadalom nagy-nagy tömegét fertőzi és tartja a szabad akaratától és elképzeléseitől távol, komoly rabságban, a mindenre ránehezedő megfelelési kényszert tartottam. Ott lenni, térben és időben mindenhol, úgy ahogyan azt mások kitalálták és elvárják. Teljesíteni, bizonyítani, mindig mindent megoldani. Ma igazán már csak magamnak szeretnék bizonyítani, hogy képes vagyok bizonyos dolgokra, amiket eddig elképzelhetetlennek hittem és ugyanúgy bizonyítani a gyerekeimnek, hogy sok-sok mindent képesek elérni, amit egyébként nagyon szeretnének. Képesek megvalósítani az álmaikat.

Ha eljutsz arra a szintre, hogy felismered a problémát az jó. Ha már ki is mered mondani, az még jobb, nagyon jó. De ha igazán eredményt akarsz, objektíven is változtatnod kell a szemléletmódodon. Amikor úgy döntöttem, hogy a könyvet kiadatom, pontosan ezt tettem. Bebizonyítottam magamnak, hogy valóban nem számít, mit gondolnak, mit akarnak, vagy mit tartanak mások. Magamat felfedve hogyan viszonyulnak majd hozzám, hogyan vélekednek rólam és az én történetemről. Persze fontosak a vélemények, de elsősorban én számítok és az, amit én, te vagy mi szeretnénk. Sokkal fontosabb, hogy a „meglepődött” környezetemen kívül, a könyv és annak üzenete valóban eljusson a célközönséghez és reményeim szerint célba is találjon.

Aztán most, hogy már nagyjából három hónap eltelt a könyv megjelenése óta, azt hiszem egy-két talán nem várt reakciót leszámítva, „nem sült el” rosszul a megjelentetés. Azt az egy-két reakciót pedig próbálom kezelni, azok talán éppen kellettek ahhoz, hogy bizonyos emberi-érzelmi kapcsolatokat tisztába tudjak tenni magamban.

Ha egy szóval kellene jellemezni a könyvedet, mi illene hozzá a legjobban?

Egy korábbi interjúban, azt kérdezték tőlem, honnan a cím, az Üsd ki a pánikod!, ami első hallásra olyan, mint egy bokszolóhoz intézett felhívás. Az „Üsd ki a pánikod!” tényleg pontosan olyan, mint egy bokszolóhoz intézett felhívás. Az üzenete: ha győzni akarsz, vedd fel végre a kesztyűt, és küldd padlóra a pánikod!

Ha egy szóval kellene jellemeznem a könyvet, akkor az a GYŐZELEM lenne!

Kinek ajánlanád az Üsd ki a pánikod!-at?

Az Üsd ki a pánikod! első sorban pánikosoknak szól. A személyes tapasztalatok megosztása alapvetően őket szeretné segíteni. De bátran ajánlom azoknak is, akiknek pánikos családtagjuk, barátjuk, ismerősük van. Mindenkinek, aki kicsit is meg szeretné érteni a pánikosok világát, hogy aztán segíteni tudjon az akadályokat közösen leküzdeni. 

Ahogyan azt a könyvben is leírtam, én magam kétféle betegségfelfogással találkoztam: vannak, akik úgy tekintenek a pszichés betegségekre, mint megváltozott állapotra, mint mondjuk egy influenzára, amiből ki lehet gyógyulni, és a kúra után minden megint a régi lesz, mindenki visszaváltozik normális emberré. Be kell venni a dilibogyót, amit felír a pszichiáter, vagy elmenni terápiába, és akkor minden rendben lesz. A másik, és szerintem ők azok, akik többen vannak, a pánikot hisztinek tekintik, amit az ember tetszés szerint abba tud hagyni, csak össze kell szednie magát.

Persze mi, pánikosok tudjuk, hogy mindkét felfogás alapvetően téves. Aki a könyvet nem pánikosként olvassa, talán közelebb kerül ahhoz, hogy megértse a pánikos problémáit és valóban segíteni tudjon legyőzni a „fenevadat”.  

Mit üzensz az olvasóidnak?

Az önsegítő könyvek csapdája, hogy amikor egy nekünk éppen témába vágó könyvet, például pánik, meglátunk a könyves polcokon, úgy érezzük, hogy nekünk azt azonnal el kell olvasni. Meg is vesszük a könyvet és mohón neki esünk, mert egész egyszerűen azt gondoljuk, hogy hirtelen megtaláljuk a megoldást arra a problémára, amitől éppen szenvedünk. A könyvet viszont nem elég csak mohón elolvasnunk, hanem azt, ami ott le van írva, többnyire követnünk is kellene. Ha valamivel egyet értünk, magunkban helyeselünk, viszont nem elég csak azonosulnunk a gondolatokkal, hanem azokat a gyakorlatban is magunkévá kell tennünk. Ha valaki megérti ugyan a szabályokat, de nem alkalmazza azokat, továbbra is egyhelyben topog majd. Ha azonban elszánja magát és kipróbálja a javasolt technikákat, például nem fecsérli tovább az idejét a betegsége vagy a múltja felkutatására, terel, ha jön a pánik, veszi a bátorságot például az expozícióhoz és beépíti a sportot a mindennapi életébe, stb. – biztosan mondom és ígérhetem, ha teljesen tünetmentes nem is lesz, de kiszabadul a pánik fogságából.

Mindenképpen köszönöm a bizalmat azoknak, akik már megvették és elolvasták a könyvet. Bízom benne, hogy nem okoztam csalódást és találtak önmaguk számára is hasznos tanácsokat. Illetve remélem, hogy sikerül, felkelteni, azok érdeklődését is, akik még nem olvasták ugyan, de érintettek a témában.

A Lap lap után blog értékelése a könyvről itt olvasható. A teljes interjú itt érhető el.