Ezúttal Barbara Whest A hallgatás mérge című könyvéből hoztunk részletet.
Sophia még mindig az udvart figyelte az ablakból, kezében az üres bögrével. Alig szólt hozzám mióta mindent elmeséltem. Lehet, hogy haragszik a múltam miatt? Ugye nem?
Kétségbeesetten lépkedtem oda hozzá, hogy hátulról átkaroljam és örömmel érzékeltem, hogy kezét ráteszi az enyémre. Fejemet vállára hajtottam és beszívtam a kedvenc illatom.
– Haragszol?
– Nem. Miért haragudnék? – ráncolta össze a szemöldökét – Nem hibáztatlak azért, amit tettél azok után, amin keresztül mentél. – Sophia hüvelykujjával cirógatta a kézfejemet, ami annyira megnyugtatott, hogy képes lettem volna azonnal elaludni, akár egy zsiráf. Úgyis az Sophia kedvenc állata.
– Az egész életem olyan… elcseszett. – suttogtam neki, és meglepetésemre egy apró mosoly jelent meg az arcán.
– Elcseszett embereknek elcseszett élet jár, elcseszett barátnőkkel. Hogy nézne már ki, ha te lennél Amerika elnöke, oldaladon a First Ladyvel? – én is elkuncogtam magam a gondolattól, elképzelve magam nyakkendővel és öltönnyel, bakancsok és csizmák helyett lakkcipők és semmi káromkodás… Ez inkább Evans szerepe lenne, nem az enyém.
– Én hoznám meg a törvényeket. Betiltathatnám az egész hülyeséget, amiben most élünk, és legálisan tarthatnálak a karjaim között. Nem kéne rettegnem attól, hogy elveszíthetlek bármelyik pillanatban, és olyan életet adhatnék neked, amilyet megérdemelsz. Te lennél az a First Lady, aki mellettem áll.
– Nekem nem olyan élet kell, amit megérdemlek, hanem olyan, amilyet akarok. És jelenleg tökéletesnek érzem az életem úgy, ahogy van. – Leszámítva a szüleink azon felére, akiket letagadunk…
– Na igen… – imádtam Sophia csilingelő nevetését, azonban a mostani inkább erőltetett volt, ami nagyon megrémisztett. – Leszámítva őket. – tette hozzá.
Némán néztük a havas tájat, hihetetlen, hogy nemsokára itt az új év. Ujjaink egybefonódtak, légzésünk összhangban működött, így egyszerre emelkedett és süllyedt a mellkasunk. Annyira összeillettünk, mint a tűz és a víz, kettőnk összerakásával pára alakult ki, szinte égtünk a forróságban…
– Láttam ma őt. Asht. – mondta ki végre igazi baját egy perc némaság után. Az izmaim megfeszültek, elrontva az idilli képet az elmémben. – Az udvaron állt, kezében két képpel, amin csókolózunk. Ha akart volna, már rég beköpött volna minket a világnak. Szerintem Samanthának dolgozik, bosszút esküdött az utcai incidens miatt. – igaza volt. Azt mondta nekem, hogy ezt még megbánom, de ezt a célját már rég elérhette volna máshogy is, hacsak nem Samantha kémjeként tevékenykedik. Mire vár? Arra, hogy még jobban szenvedjek, mikor elveszi tőlem? Hogy még jobban beleszeressek?
– Meg fogjuk oldani – nyugtattam szerelmemet, azonban a mély sóhaja engem nem nyugtatott meg úgy, ahogy azt szerettem volna.
– Erre nincs megoldás.
– Ha te nem bízol abban, hogy ez sikerülhet közöttünk, akkor nem tudom, kicsoda fog. Én már rég elvesztettem a hitemet. Egy dologban viszont biztos vagyok.
– És mi lenne az?
– Még ha nem is hiszek a papnak, aki prédikál, akkor is templomba járok, hogy meggyónjam a bűneimet. Még ha nem is hiszek abban, hogy Adam kibírja négy órán át kaja nélkül, akkor is fogadok rá minden alkalommal. És ha nem is hiszek abban, hogy élve kijutunk ebből, akkor is folytatni fogom ezt az utat. Ebben egészen biztos lehetsz. – éreztem, ahogy Sophia válla megemelkedik, majd egy sóhajjal és mosollyal leereszti azt.
– Őrült vagy.
– Vagy csak szerelmes. És mielőtt beszólsz, nem, Adambe és a papba nem vagyok, de valamiért bízom bennük. Benned is bízom, és tudom, hogy együtt összehozzuk valahogy. Érted képes lennék feláldozni magamat, remélem tudod. – Sophia beszélgetésünk során most először fordult felém, szemei az ajkaimat nézték, amibe önkéntelenül is beleharaptam. Akartam őt, rohadtul kívántam a száját, a testét, a szerelmét. Mindent, amit képes volt nekem adni.
Talán ő is érezte a tesztoszteron-szintem növekedését, mert követve a mozdulatomat az ő ajka is elszenvedte a fogai által kiváltott enyhe bizsergést. Én akartam harapni a szája szélét! Ugh, de még mennyire akartam!
– Sophia…
– Hm?
– Begerjedtem. – nevetésre számítottam, azonban majd szétfeszültem, amikor közelebb hajolt és a számba suttogta a szavait: Én is.