Jenei András e heti bejegyzésében összegzi, mit gondol a regényét illető véleményekről, kritikákról, és elmondja, nem bánná, ha több lenne belőlük, főként a hozzáértőkéből.
Bónuszként elolvashatnak egy humoros szerzői megjegyzést is lovagregénye kapcsán.
Villax Richárd író elhatározta, hogy a Fanyűvők licitre bocsátásával segít egy beteg kisfiúnak, Pócs Botondnak, aki a műtétjére vár. Az elhatározásról és magáról az eseményről is mesél eheti bejegyzésében, mi több, újra felszólít mindenkit, hogyha lemaradt volna a licitről még van lehetősége megtenni.
„Elképzelhető, hogy mások is részt vettek volna a játékban, de – paradox módon – Orsi és Roland éppen nagylelkűségükkel szorították ki őket. Számukra továbbra is fent tartom a „B” lehetőséget: tehát könyvem beszerzési árának (1953 Ft) és bolti árának (2790 Ft) különbségét felajánlom a számlára, ha írnak a villaxrichard@gmail.com -ra, Botondra hivatkozva.”
A teljes bejegyzés itt érhető el.
Egy írónak sem olyan könnyű az élete. Amellett, hogy több időt tölt a szövegszerkesztő kurzorának bámulásával, mint egy átlagember, neki is vannak kötelezettségei, „mezei” munkája és teendői a ház körül. Krencz Nóra író mégis szakít időt, hogy egy újabb fordulatot találjon ki a történetében. Erről mesél szerzői honlapján.
Ha kíváncsiak, milyen történet kerekedett a vasalás ihletettségéből, rendeljék elő itt Krencz Nóra könyvét!
A Könyv extrák blogon dicsérő kritika jelent meg Barczikay Lilla Anyám teremtményei című regényéről. A kritika itt olvasható. Köszönjük szépen Katicának! Hamarosan a Bátyám könnyeiről is elérhető lesz Katica kritikája.
A kedvenc részeink a kritikából:
„Génmódosított tinik, különös lények, és egy vérre menő csata! Ez vár rád, ha kézbe veszed Barczikay Lilla könyvét. Az Anyám teremtményeiben minden megvan, ami egy jó kis fantasyhez és egy romantikus YA-hez kell.”
„Előbb Nitát és Nicket ismerjük meg, majd kapunk melléjük jó néhány különleges és teljesen átlagos mellékszereplőt is. Akik aztán a későbbiekben mind szerves részévé válnak a történetnek. Ezek a karakterek pedig szépen árnyaltak, nem csak jók, vagy rosszak, hanem összetett személyiségek. Szerepük szerint pedig egyesek szerethetőek, mások pedig azért érkeznek a történetbe, hogy egy kissé megkavarják a dolgokat.”
„A különleges képességek pedig elképesztőek, és cseppet sem szokványosak.”
Elindult írónőnk, Krencz Nóra szerzői oldala. Nóra minden héten pénteken fog jelentkezni egy-egy írással. Első regénye, a Megszámlálhatatlan már előrendelhető a kiadó könyvesboltjában. Bemutatkozó posztja az írás szeretetéről elolvasható a honlapján.
„A Megszámlálhatatlan első fejezete egy nehéz periódusomban készült. Kiírtam magamból a feszültséget, aztán félretettem. Évekig nem nyúltam hozzá.”
Jenei András író szomorúan tapasztalta, hogy egy jelentős gyerekkori színtere, melyet szeretett volna ihletként használni következő regényéhez, az enyészeté lett.
Vajon mi az erősebb? Az ember, aki uralni akarja a természetet, vagy a természet, aki idővel visszaveszi azt, ami az övé? Vagy nézzük másként: mi a hatalmasabb? A természet mindent – azaz majdnem mindent – kibíró és ösztönös belső ereje, vagy az, ahogy mi, emberek képesek vagyunk hanyagságunk miatt hagyni a természetet győzni, mert engedjük lepusztulni egykori örökségeink?
Amikor önéletrajzi könyvemben elmesélem születésemtől fogva egészen a későbbi, mentőápolóságig eljutott életem (Emlék-szem), ott is említek egy külön időt, mikor a volt Szabadsághegyi Gyermekszanatórium Béla király úti telepén töltöttem pár évet. Akkor még nem sejtettem, s majdan később sem – mikor a fent említett kötet íródott –, hogy az a hely ihletet adhat bármihez is.
A Frivaldszky-Mauthner-Pálffy villa a reformkorban épült, utána többször átépítették. Történetét bárki megnézheti a neten, így a lényeg, hogy volt idő, mikor gyermekszanatóriumként funkcionált. Közel négy évig voltam ott gyerekként, és amikor nemrég valamiért kezembe vehettem virtuálisan Stephen King A ragyogás című könyvét, agyamban megdördült az ég. Hangos varjúkárogás, bagolyhuhogás töltötte el fülem, és emlékek vágódtak vak tekintetem belső szemhéjaira.
S mint ahogy az lenni szokott, már ütöttem is volna le a klaviatúrán a gombokat, de utána kellett néznem, hogy hol is jártam ki az általános iskola utolsó éveit.
Adott volt egy villa, ami …mi is van most vele? Mi? Létezik, hogy azt is bezárták?
„…állaga leromlott; az épületbe belépni életveszélyes; több hasonló ingatlannal együtt árulják…”
Furcsálltam, hogy manapság, mikor szinte minden fellelhető az interneten, nem találok túl sokat magáról az épületről. Annak idején talán nem érdekelt annyira, de akkor talán nem is volt fontos sem a múltja, sem egykori gazdái, vagy éppen az, hogy milyen volt belül. Most, azaz amikor jött a gondolat, hogy milyen jó környezet lehetne egy hátborzongató történethez a villa, meg már nincs róla használható adat…
Ilyen esetekben addig keresek, kutatok, amíg meg nem szerzem azt, amire szükségem van. Először emlékeimben tettem ezt és nem volt nehéz feleleveníteni a környezetet. Óriási park, ősfák, utak, padok… A villa mellett még megannyi társa, no és maga a belső helyiségek, ahol gyerekként olyan sok kalandot megélhettünk a gyógyulási idő alatt. Milyen jó lenne most, közel harminc év után megnézni. Már így, vakon is. Biztos adhat mély gondolatokat, vagy bármilyen érzést, egykori emléket ahhoz, amit majd írnék.
(Nem titok, és majd írok még kutatási szokásaimról, ha tehetem: általában elmegyek az adott helyszínre, és ott gyűjtök információt a helyről a jobb leírhatóságért.)
Hosszú idő, számtalan e-mail és kérés után eljuthattam a területre, és ugyan a történetem váza ekkor már majdnem megvolt, de azt gondoltam, adhat még valamit hozzá, vagy legrosszabb esetben kiegészítéshez, esetleg a borítóhoz jó lehet egy-egy fotó fent, a ma már Sváb-hegyként emlegetett terület egy kisebb, közel hathektáros részén.
A villába természetesen nem lehetett bemenni, mert már életveszélyes státuszt kapott, és ahogy lépkedtünk felfelé az egykor autók által használt bitumenes úton, kezdtem érezni: értem a tilalmat…
A területet elhanyagolták, a kertet nem gondozzák, az épületek pedig pusztulnak. Az időjárás, a hegyre feltörő szmog, a kor, a felelőtlen elhagyás…
Miközben én emlékezve meséltem gyerekkoromból megmaradt képekről, mindezt vakon, az ismerőseim és a biztonsági őr mindent átírt a valóságra. Ahol járdalapokból lévő térre emlékeztem, padokra és fűzfára, ott ma térdig érő fű és gaz áll; a padok… hol is vannak? Ja, az óriási bokrok alatt porladnak a maradványaik. Ahol lépcső vezetett a kis kastély felé a valaha fehér murvás sétányra, ott csalán szórja magvait.
Miközben elértük az épület oldalát, már folyt belőlem a szó: mi volt itt, hogyan állt, mi nézett a rohangáló lábainkra, egy másik, szomszédos épületet is kerestem.
„Itt, szemben van, vagy volt… már akkor is romosan állt… ledeszkázott ablakokkal…”
A biztonsági őr először csak hallgatott, majd amikor azt mondta, van ott valami rom, amit olyannyira benőttek a fák és az óriási növények, mint Dél-Amerikában egy-egy romvárost, csak pislogtam. Az agyam tiltakozott, s azért, hogy ne hagyjam feltörni magamból az ordítást, visszafordultam egykori osztályom (az akkori gyógyintézetben a villa, ahol elhelyeztek, a 8-as számot kapta) felé.
A teljes bejegyzés Jenei András írói honlapján olvasható.
Elsőkönyves szerzőnk, Villax Richárd honlapján új vélemények jelentek meg Fanyűvők című regényéről.
Az oldal folyamatosan frissül. A legújabb kritikák és vélemények lesznek itt összegyűjtve.
Akinek kedve támadt elolvasni a regényt, megveheti a kiadó könyvesboltjában.
Villax Richárd elsőkönyves írót a Ferencváros helyi lapjának szerkesztője felkérte egy interjúra. Az író beszámolóját közöljük, az eredeti bejegyzés Richárd oldalán található.
Köszönöm, Ferencváros!
Mint minden budapesti városrésznek, így a kilencediknek is van ingyenesen terjesztett, önkormányzati magazinja. Hírlevelektől hemzsegő e-mail postafiók átböngészése után bizony jó érzés kézbe venni egy ilyen kiadványt! A Google-féle hírkereső helyett végre hozzáértő szerkesztők, újságírók vezetnek minket végig kéthetente a kerületen, programokat ajánlanak, beszámolnak a Ferencvárosban zajló sportélet eseményeiről.
… És az augusztus 17-ei lapszámban, az előkelő negyedik oldalon egy teljes oldalt szentelnek szerény személyemnek! Illetve munkáimnak, hiszen „ők” – úgy vélem – sokkal fontosabbak, mint én vagyok.
Digitalizált világunkban az írott sajtónak egyre nagyobb respektje van. Talán ezért is kapom a rengeteg gratulációt élő szóban és a közösségi oldalakon.
Pedig – álszerénység nélkül mondhatom – az elismerés ezúttal nem engem illet. Én csak kérdésekre válaszoltam. Ez nem iskolai kérdezz-felelek volt, hiszen nem kellett semmit betanulni, csupán az amúgy is bennem kavargó gondolatokról számoltam be.
Beszélhettem a már megírt Fanyűvők című könyvemről, de ugyanúgy jövőbeli terveimről, családomról, kerületi kötődésemről. Az agytornászó kérdéseket Mózes Krisztián tette fel, a feladatot pedig Veres László főszerkesztő úr osztotta ki neki. Köszönet Tuba Zoltán fotósnak! Az ő érdeme, hogy az olvasók rájöhetnek: a cikk közepén látható kép nem a könyv címszereplőjét, hanem annak szerzőjét ábrázolja. 🙂
Köszönet a sok munkáskéznek, konkrétan a ferencvárosi postásoknak, akik eljuttatták több tízezer postaládába a kiadványt!
Hát így élek én itt a Ferencvárosban az ezredforduló óta, és tudom, hogy a következő kijelentésemmel Fociországban lefelezhetem az olvasótáboromat: Újpesten születtem.
Ez így alakult; József Attila szülőházától egy kőhajításnyira élek, éppen a hajdani ferencvárosi temető helyén. Ez adott (ám a jelek szerint nem) végső nyugalmat Vitkovics Mihály költőnek. Temetésén kint volt druszája, Vörösmarty – lehet, hogy éppen az én előszobám helyén lépdelt. Noszlopy Gáspár ’48-as forradalmárt pedig épp e régen volt temetőben végezték ki.
A spiritualitás tehát megvan. A többi rajtam múlik.
Újabb kritika jelent meg Barczikay Lilla fantasy sorozatáról, ezúttal a Bátyám könnyeiről a Könyvvilág blog jóvoltából. Köszönjük a kritikát Beának! 🙂
Néhány idézet a recenzióból:
„Úgy éreztem, a szereplők sokat változtak az első regényhez képest, sokkal érettebbek, felkészültebbek és persze erősebbek lettek. A kis apróságokból még látszik, hogy 12 elhagyott gyermekről van szó, de mégis az, hogy munkába állnak, elkezdik tervezni a jövőjüket, azt mutatja, hogy kezdenek felnőni.”
„… a könyv nehezen indult be, kicsit hullámzott, aztán a közepétől megjött a megfelelő dinamikája, hol jobb, hol nehezebb jelenetekkel, amíg már szinte elhittem, hogy mindjárt vége, és minden rendben lesz. Mekkorát tévedtem! Az írónő beletett egy hatalmast csavart, amit egyszerűen nem tudok feldolgozni.”
„Híve vagyok annak, hogy annál jobb egy könyv, minél több érzelmet tud kicsalni az olvasóból, legyen az sírás, nevetés, borzongás, vagy bármi más. Nos, Barczikay Lilla most ezt megcsinálta, vallom, hogy nagyon tehetséges – magyar! – írónő, aki egy remekül felépített világot alkotott meg nekünk, és érdemes elolvasni a regényeit. ”
A teljes kritika itt érhető el.
A regényt keressék a könyvesboltokban vagy a kiadó online áruházában.
Barczikay Lilla, két fantasy regény szerzője arról ír, melyik az a hobbi, ami meghatározza az életét, és ez miért nem fér bele a regényeibe.
Mesélj magadról, mondj néhány dolgot, ami jellemző rád, mit kell tudni rólad? Ismerős kérdések és ismerős a szorongás is, ami a kérdéseket követi. Új közösségben, első táboros, csapatos találkozókon biztosan találkozunk ilyennel. És minden egyes alkalommal ugyanúgy utáljuk.
Mindenkinek megvannak a saját standard válaszai. Én lovagolok, szeretem a mojitót, most érettségiztem, van egy húgom és teafüggő vagyok. Az utóbbi négyet rögtönöztem, de az első stabilan mindig elhangzik.
Az írás nem. Úgyis kiderül előbb-utóbb. Minek kezdjem rögtön ezzel, hogy aztán percekig kelljen bizonygatnom: igen, tényleg! Feszengek így is épp eleget azalatt a fél perc alatt, amíg elhadarok néhány szót a rám szegeződő unott pillantások kereszttüzében. Más se a szülei válásával, megnyert iskolai versennyel, kitűzött céljaival kezdi a bemutatkozást. Előbb ismerjenek meg, az extra, valóban lényeges tudnivalókat ráérek utána bedobni.
Maradjunk inkább a könnyen befogadható dolgoknál.
Lovagolok. Ha fociznék, golfoznék vagy más sportot űznék, azt nem hirdetném ennyire ösztönösen, nem az lenne az első dolog, ami beugrik magamról. De a lovaglás más: nem csak sport, hanem életstílus. Meghatározza a gondolkodásmódodat, az anyagi helyzetedet, az egész életedet. Lovagolok. Ezzel az egyetlen szóval le is írtam, hogyan állok a világhoz.
Ábrándos tekintettel megbámulok például minden mezőt és szántóföldet, arra gondolva, milyen jó lenne végigvágtatni rajta. A szememben minden raktár- vagy gyárépület potenciális istálló. Mindig megnézem a boltban, mennyibe kerül az alma és a répa, ha le vannak értékelve előbb megörülök neki, és csak aztán jövök rá, hogy gyalog nem tudok eleget hazacipelni. Minden lovaskocsit, elhaladó lovast addig nézek, amíg tehetem, ha lószállítót látok, addig nyújtogatom a nyakam, amíg kiderül, van-e benne ló.
Nekem a cipő csak egy lábbeli, észre se veszem, ha koszos lesz, hiszen arra való. Nincs is belőle túl sok, csak amennyi feltétlen szükséges. Több cipő lassabban válik elég rongyossá és elhasználttá, hogy végre bűntudat nélkül lovazhassak bennük. Műkörmöm soha nem volt és nem is lesz, nem tudnám vele becsatolni a hevedert, arról nem is beszélve, hogyan nézne ki lópucolás után. Nem okoz gondot a seprű végéről vagy a lefolyóból kiszedni a hajszálakat (sőt, mielőtt lakótársakat kaptam, azt se gondoltam volna, hogy másnak igen). Természetesen minden film, amiben ló van, csak jó lehet, a Végtelen történetet pedig (igen, amiben elsüllyed a paci) csak egyszer láttam, azóta ránézni sem bírok.
És akkor az olyan ellentmondásokról még szó sem esett, hogy bár fekvőtámaszozni nem tudok, de a trágyahordás, szalmabála-pakolás számomra mind a hétköznapi élet velejárói, a lovasboltokat egytől-egyig imádom, pedig shoppingolni nem szeretek. Az már csak ráadás, hogy minden rovartól irtózom, soha, semmilyen körülmények között nem érnék hozzá egyhez sem, de a kullancsoktól és böglyöktől szemrebbenés nélkül szabadítom meg az állatokat.
Ezek után jogos lenne a kérdés, hogy miért nem került elő a lovaglás a regényeimben. Pedig a válasz végtelenül egyszerű: nem írhatok lovasokról csak lovasoknak, hiszen ami nekünk természetes, az másoknak idegenül hangzik. A szakzsargon pedig (vagy lovas szleng, ahogy jobban tetszik), ami nekem az egyéni szóhasználatom szerves része (4-5 évesen kezdtem lovas könyveket lapozgatni, előbb tudtam, mi az a nyereg, minthogy írni tanultam volna), az olvasóim többsége számára ismeretlen. De azért nem bírtam ki, végső soron bekerült a könyvbe. Lett lovuk, nem? 😉
