Címke: regény

Szerzőnkkel történt

Friss vélemények érhetők el Lilla regényéről!

Barczikay Lilla honlapja egyre bővül. Most az Anyám teremtményei című regényéről megjelent véleményeket, kritikákat adjuk közre. Hamarosan a Bátyám könnyei kritikáival is jelentkezünk!

Mutatjuk a kedvenceinket:

Ollár Tamás: Nemcsak a szereplők képességei teszik eredetivé az Anyám teremtményeinek világát, és a két könyvet mely elmeséli történetüket, hanem az Írónő stílusa is, aki lebilincselően írja le a felnőtté válás nehézségeit egy erőszakos környezetben, mely a szereplőket körülveszi. A főhősök hamar szerethetővé válnak, ahogy egymást segítve néznek szembe sorsukkal, ahogy felfedezik képességeik határait, és végül áldozatból megerősödve készülnek az elkerülhetetlenre. Nita képességeire sokan vágyunk, de kitartása, és tudatossága azok a tulajdonságok, melyekre bőven szükség volt a könyvek megírásához.

Srajber Kinga: Hihetetlen, ahogy az érdekesebbnél érdekesebb képességű karakterek észrevétlenül a szívünkhöz nőnek. Velük együtt nevetünk és sírunk.

KÖNYVVILÁG BLOG Bea kritikája: „Sokáig nem hallottam Barczikay Lilla nevéről, de nagyon örülök, hogy ez megváltozott a napokban. Az Anyám teremtményei sorozat első részét már volt szerencsém elolvasni, és ha volt is bennem bármi kétely a könyv irányába, hamar elillant…”

MOLY.HU Rozi_Fabian: Imádom ezt a könyvet!!!!!!!!!!
Őszintén szólva azt hittem, hogy ez a könyv unalmas lesz. De ezt a felvetésemet már az első három oldal megcáfolta. 🙂 Miután megvolt a nagy találkozás, azt gondoltam, innentől már nem lesz sok újdonság. Viszont gyanús volt a csend. Az írónő zseniálisan kelti a feszültséget. Ráadásul nagyon izgalmas, és új világot tárt fel számomra. 🙂 Mindenkinek ajánlom ezt a könyvet.

Az összes vélemény itt érhető el.

Könyveinkkel történt, Szerzőnkkel történt

A kezdő író és az olvasottság esete

Barczikay Lilla, akinek már a második regénye jelent meg, a kezdő író és az olvasottság viszonyáról gondolkozik.

Kezdő író számára az olvasottság olyan, mint egy távoli ígéret. Tudjuk (vagy legalábbis bízunk benne), hogy lesz, de egyre csak ismételgetjük: nem most, nem most, majd… Én mindenesetre így vagyok ezzel. Egyedül azt tudom követni, hogy rajtam keresztül hány emberhez jutott el, de nem állok ott a boltokban, nem látom, kik viszik haza a könyvem. Találgatni teljesen felesleges, a terjesztők elszámolásán látott szám pedig semmit sem jelent. Azt ne kérdezzétek, miért! Humán beállítottságú vagyok, nem szeretem a számokat.

Furcsa is belegondolni, hogy a könyv ott van kint a nagyvilágban. Akárki a kezébe veheti, elolvashatja, véleményt formálhat róla. Jót és rosszat egyaránt. Én pedig még annyit javítanék rajta! Ki sem merem nyitni, mert csak kínzom magam, hogy ezt is máshogy kellett volna, azt is átfogalmaznám… Egyedül az nyugtat meg, hogy sok más író is így van ezzel. Híres, befutott írók. Talán nem is létezik hibátlan könyv.

Azonban ezt csak én mondogatom, az olvasók aligha. Előbb-utóbb befutnak az első rosszindulatú kritikák, és az csak a kezdet lesz. Nekem pedig meg kell tudnom birkózni velük egyetlen nagy levegővétellel, harcias vita és önvédelem nélkül.

Elméletben egyszerű: szelektálni kell. Van a hozzáértő és az okoskodó kritika. Ez utóbbiak olyanok, mint a netes trollok (bár ők valószínűleg nem olvasnak sokat), azon túl, hogy nevetsz egy jót, nem szabad foglalkozni velük. A hozzáértő kritika viszont akár hasznos is lehet. Nekem is határozott szándékom temérdek szabadidőmben elgondolkodni a megfogadásukon. Nem mintha makacs és öntelt lennék, tisztában vagyok vele, hogy kezdő vagyok, rengeteg hibával és tévedéssel, de a kialakuló félben lévő stílusom minden részletébe tíz körömmel kapaszkodom. Ezek teszik a könyveimet eredetivé. Ha pedig sokat változtatok rajta, ha a tanácsokat követve másokéhoz hasonlóvá formálom, kiveszik belőle az eredetiség. Átlagos stílusú könyv, átlagos stílusú író. Pont ezt próbálom elkerülni.

Inkább választom a hibás, de különlegest, mint a kevésbé hibás, de átlagost. Úgyse fog mindenkinek tetszeni, bármit csinálok is. Akkor meg minek erőlködjek?

Persze előreszaladtam. Egyelőre alig akad kritika.

Így tehát számomra az olvasottság, ha létezik is, a kihalás széléről kapaszkodik felfelé. Persze nem mondom, hogy senki sem ismer. Látom az értékeléseket a molyon, meghallom, amikor barátaim elmesélik, hogy láttak valakit a héven a könyvemet olvasni, mégis olyan felfoghatatlan marad az egész.

A blogról sem gondoltam, hogy három embernél többet érdekelne. Ettől függetlenül lelkesen csináltam, hiszen elsősorban szenvedélyből írok, nem a közönségnek, de nem számoltam vele, hogy sok olvasóra fog találni. Gondolhatjátok, micsoda meglepetés volt, amikor megláttam a megosztások számát. Nem négy, nem öt, hanem harminchárom (!!!), és igen, nekem ez nagy dolog. Hiszen ezek csak a megosztások, hányan lehetnek akkor az olvasók?

Na, ugye, hogy ti se tudjátok? Márpedig nekem feltett szándékom kideríteni.

Szóval kedves ismeretlen olvasók, kíváncsian várok rátok! Küldjetek egy üzenetet, életjelet az Anyám teremtményei Facebook oldalára vagy a honlapomra, ahol nemsokára szintén lesz lehetőség a véleményetek kifejtésére!

Én elkezdtem. A folytatás rajtatok múlik.

Szerzőnkkel történt

Villax Richárd könyvlesen

Villax Richárd megleste, hogyan teljesít a boltokban a Fanyűvők. Az már biztos, hogy előkelő helyen rémisztenek a borító fogai.

Ma volt egy lyukasórám, elnéztem a Rákoczi úti Fókusz Könyváruházba. Reméltem, nem végzett túl nagy munkát a múltkori tűzvész – hát, az első emelet könyvestül odalett.
Továbbá kíváncsi voltam, „gyermekem” vajon vitte-e valamire a „napköziben”.
Jó előjel, hogy egész hamar megtaláltam, mert ez azt jelenti: mások is megtalálhatják!
A dolgozók szeretettel bánnak könyvemmel, őrajtuk nem fog múlni, tovább folytatódik-e Fanyűvő ámokfutása!

A szerző szorgalmasan töltögeti fel a tartalmat a Fanyűvők közösségi oldalára. Az érdeklődők itt juthatnak el az oldalra.

A könyv továbbra is megvásárolható a kiadó könyvesboltjában.

Könyveinkkel történt, Szerzőnkkel történt

Kritika jelent meg az Anyám teremtményeiről

Barczikay Lilla Anyám teremtményei című fantasy regényéről pozitív kritika jelent meg a Könyvvilág blog jóvoltából. Köszönjük a kritikát Beának! Hamarosan a Bátyám könnyeiről olvashatjuk Bea gondolatait. Már alig várjuk!

Néhány részlet a recenzióból:

„A könyv fülszövege nem árul el sokat, aminek örültem is, hiszen egyrészt magamtól fedezhettem fel a megálmodott világ részleteit, másrészt legalább nem lőtte el a történet kisebb-nagyobb részét.”

„…a lány tisztában van erejével és vonzalmával is, hiszen édesanyjuk tökéletes külsőt kreált nekik, ráadásul a kívülállók szemében inkább félelmet és titokzatosságot keltett. Ehhez hozzájárult a különleges ereje is, amit azért az elején egy picit furcsálltam, de aztán egyre jobban tetszett, mert valóban nem mindennapi, még a többiek közül is kitűnik.”

„A könyv tehát remek élmény volt, tetszett a világ, vagyis inkább az ahhoz szőtt történet megalkotása: a valós világba beleszőtt valós emberek átalakítása, olyanná, ami még nem volt. Ebben a műfajban (persze máshol is) fontos szerintem az új bevitele, hiszen rengeteg fantasy íródik manapság, sok egy kaptafára.”

A teljes kritika itt olvasható el.

Szerzőnkkel történt

Hazaértem!!! – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla, az Ad Librum szerzője hazaért olaszországi utazásából, röpke két napra, és megy is tovább, hogy összeszedje a következő könyve vázlatát.

Hazaértem!!!

És imádok itthon lenni. Két teljes napig. Aztán már megyek is tovább, de hát ne legyünk telhetetlenek!

A két utazás persze össze se hasonlítható. Ezúttal nem lesz stresszes, körültekintő pakolás, sem repülés, sem rohanás. Öt perc alatt összedobálom majd a vállalhatatlan ruháimat, aztán a kupacot megspékelem egy fogkefével, és indulhatunk is. Autóval. A világvégi (értsd: Budapestről másfél óra) falucskába, amiről még biztosan nem hallottál, hacsak nem ismersz közelebbről. Nem lesznek városnéző túrák (tulajdonképpen városok sem), nem kell másokhoz alkalmazkodni, csak én leszek és a természet… meg persze az a kismillió ember, akit lecsődítettem magammal. Tehát magány talán nem lesz, de jó hangulat biztosan.

A terv pedig: írás minden mennyiségben.

Jó, oké, tudom (és ha követed a blogot, te is): már egy hónapja is ez volt a terv, de halasztásra került. Azonban most már nincs kifogás, írni fogok! Legalább néhány részt és egy vázlatot. Egyébként sem kell sietni, jön az egyetem, rengeteg időm lesz. Vagy nem? Ja… nem.

Azért kitartóan próbálom magam munkára bírni, de a nyarat nem tudom legyűrni. Ugyanis ha nyár van, akkor pihenünk. Ami már alapból halott ügy az olasz suli és az augusztus végi nyelvvizsga miatt (ne hagyjátok, hogy még egyszer ilyet csináljak!), de azért néha eluralkodik rajtam a vágy, hogy csak legyek, minden teendő és kötelezettség nélkül. Általában olyankor, amikor nagyon bele kellene kezdenem valamibe. Például egy új könyvbe. Vagy a következő heti blogba. Pedig tényleg lenne hozzá kedvem. Csak a semmittevéshez még annál is több.

Amikor pedig végre leülök a gép elé, rögtön eszembe jut, hogy mi mindent akartam elintézni. Például belépni a Neptunba (gyorsan közbeszúrt örömhír: FELVETTEK!), és enyhén lesokkolódva kiírni minden infót, nehogy valamit elfelejtsek. Beiratkozás, gólyatábor, adategyeztetés… mindent átolvastam, sokkal okosabb lettem, de ahhoz nem elég okos, hogy egyedül bele merjek vágni. Szerencsére azonban akad egy tapasztalt barát (fogadott testvér), aki úgyis össze lesz velem zárva három hétig, mi jobb dolga lenne, mint nekem segíteni? Utána pedig már tényleg írhatok.

Persze első lépésként meg kellene találnom azt a füzetet, amibe a neveket és random ötleteket jegyeztem le (nem vagyok szétszórt, egy hónap után más se emlékezne, hova tette. Vagy igen?). Aztán lassan muszáj lesz eldöntenem, hogy egy vagy többrészes legyen a könyv. Mindezek után összeszedhetem a gondolataimat, mert persze pontosan tudom, mi fog történni… az elején és a végén. A kettő között néhány részlet még kicsit homályos. Épp csak annyira, mint a tejköd, amiben gyalog sem mersz útnak indulni. Én is kénytelen leszek lépésről lépésre haladni.

Egy darabig.

Utána pedig nincs más hátra, mint vakon belevágni a többibe és hagyni, hogy a történet megírja önmagát. Hiszen a könyv minden mondatát előre ismerve hol marad az izgalom?

Könyveinkkel történt

Megvan a Pusztító vihar című könyv győztese!

Az Ad Librum Kiadó a A Könyvvilág és a Könyv Extrák blogjával közösen nyereményjátékot hirdetett múlt héten kedden.

Rengeteg megfejtés érkezett, és végül kisorsoltuk a győztest, aki Gál Emma lett. Gratulálunk! Hamarosan felvesszük Veled a kapcsolatot, és elküldjük Neked a Pusztító vihar egy példányát.

Szerzőnkkel történt

Életjelek Európa másik feléről – Villax Richárd írása

Villax Richárd, az Ad Librum szerzője nyaralása alatt kísérletet tett a pihenés mellett írni is egy kicsit. Ennek örömére közlünk egy részletet készülő 56-os írásából.

Mióta az eszemet tudom, illúzió rabja vagyok. Ha szabadságra megyek, rögeszmém, hogy a hosszú munkaórák sutba vágásának köszönhetően végre mindent elintézhetek. Csak úgy online, csendes nyári estéken vagy ködös hajnalokon, esetleg ebéd utáni lustálkodás helyett.
Gondoltam, végre megtáltosodnak mellső végtagjaim a klaviatúramezőn, és öles léptekkel haladok előre új történetemben. Maradjunk annyiban: inkább valami „lightos séta” volt, amit produkáltam. Az sem segített, hogy az ’56-ban játszódó írásomat éppen egy 56-os házszámú épületben kellett létrehoznom.
Az se mentség, hogy válaszoltam közben a Ferencváros újság kérdéseire, de legalább több ezer kilencedik kerületi háztartásba jut el hamarosan Fanyűvő híre.
Igazi 21. századi interjú volt ez: Belgiumból válaszoltam egy budapesti lakhelyemen székelő lap kérdéseire. És ha már ott jártunk Nyugat-Európában, eljuttattunk néhány könyvpéldányt kint élő magyar testvéreinknek, hogy tudják: mi újság az óhazában horrorisztikai szempontból.
Viszont a honlap… hát, az nem frissült új hírekkel. Kis megkönnyebbülés a tunyaság okozta szégyenben: nem kaptam otthonról olyan hírt, hogy emiatt most akkor tüntetés volt a Parlament előtt. De azért pironkodva vallom be, hogy most sem készültem különösebben nagy dologgal.
Csupán a felkérésre íródó ’56-os kisregényemmel kapcsolatos fejleményeket tudom megosztani Veletek.
Sose gondoltam volna, hogy történelmi tárgyú munkába kezdek valaha is. Hogy ez mégis miért esett meg velem, arról már korábban beszámoltam az oldalamon.
Nem kicsi a felelősségem. Ha valamit rosszul írok, az meglehet, rosszul rögződik valakiben. Így, akár családtag a sztori alapját nyújtó visszaemlékező, akár nem: független forrásokkal kell szembesítenie mondandóját, megtörtént, megtörténhetett-e az adott esemény? A következő lépés magunkban bocsánatot kérni tőle, ha szavaiban kételkedtünk.
Kutatásaim során bebizonyosodott: az én mesélőm pontos volt, mint a svájci óra. De a történelmi hűség szempontjain kívül legalább annyira koncentráltam karaktereimre, hogy életet leheljek beléjük, mint ahogy jó részük élt, esetleg az Égnek hála, él ma is.
Viszont semmiképp nem akartam történelemkönyvet írni, nem hinném, hogy alkalmas lennék e feladatra. Az emlékezet kihagyása és a pontosan le nem jegyzett események nyomán keletkezett hézagokat fantáziámból pótoltam. Egyes – a nagybetűs Történelem szempontjából lényegtelen – történéseket felnagyítottam, fontos dolgokat viszont sokszor futtában említek.
Mert a hitelesség után második helyen mindjárt következnie kell a kalandnak és a máig ívelő üzenetnek!
Illetve most egyelőre egy részletnek a készülő írásból. Ahogy a „nagyok” ilyenkor, én is ideírom a figyelmeztetést: vigyázat, erősen nyers!

– Az egységparancsnokkal akar beszélni a szép hölgy – jelentett az egyik fiatalember, azt hiszem, Péternek hívták.
A fiatal nő hátrahúzta kendőjét csinos fején.
– Te lennél az a Nemere Gyula?
– Zsófia! – suttogtam meglepedten. – Hát te hogy kerülsz ide?
– Hol itt vagyok, hol máshol. De nem maradok ott, ahol megfenyegetnek!
– Ez történt?
– Ez – sóhajtott, majd papírt adott kezembe. Valami olyasmi állt rajta, hogy „te rohadt ruszki kurva, takarodj haza, úgyis kinyírunk!” Hiába, no: attól, mert valaki hazafinak vallja magát, koránt sem biztos, hogy megüt valamilyen lelki-szellemi nívót. Ezért a levelet nem furcsállottam, de hogy kinek címezték, azt annál inkább.
– Mi az, hogy „ruszki”? – vontam össze szemöldökömet. – Amikor nálunk éltél T.-ben, azzal dicsekedtél, hogyan sikerült megmenekülnöd valami szovjet tisztecske karmai közül. Még combon is lőtt a nagy dulakodásban. Legalábbis a sebet sűrűn mutogattad kérésre a fiatal fiúknak, akik elszörnyülködött ábrázatot vágtak, és bosszút esküdtek.
– Ahogy te is! Most akkor itt a nagy alkalom: nem kell bosszút állnod, csak megvédened!
– Ami a sebedet illeti – vigyorodtam el – arra nem igazán emlékszem. Azon gondolkodom: hogyan adjak menedéket valakinek, akiről most már végképp nem tudom, kicsoda. Dankó Zsófiának ismertelek, most meg kiderül, hogy az a Zsófi, mondjuk, egy Zsanna.
– Pont te beszélsz nekem, kedves Nemere Gyula? – gúnyolódott az általam Zsófiaként ismert nő, az utolsó két szót, ragadványnevemet különösen megnyomva.
– Szerintem zsidó! – mutatott rá a menedékkérőre a köröttünk kialakult embergyűrű egyik ifjú alkotóeleme, aki úgy látszik, jól megtanulta az otthoni leckét.
Elnéztem a nő arcát, melyet valóban markáns orr szelt ketté, de egyben nagyon karakteressé tette azt.
– Nekem hulla mindegy, hogy zsidó, cigány, magyar vagy éppen orosz – soroltam. – Csak tudjam, hogy kicsoda. Engem egy kicsit zavar, ha nem tudom, velünk van-e, vagy éppen kakukkfiókát fogadok be a fészekbe.
Figyelmem megosztása révén láttam, ahogy a kijelölt őrök továbbhaladást intenek egy vörös zászlós mentőautónak.
– Engedd, hogy bizonyítsak! – Zsófia (ha ugyan így hívták) hangja határozottnak, követelőnek hallatszott.
– Nem engedem: megkövetelem! – replikáztam.
– Akkor add ide a géppisztolyodat!
– Hogy mi van?!
– Most azonnal!
Attól a buta haláltól való félelmem, hogy a nő ellenem, ellenünk fordítja a fegyvert, melyből mindössze még csak egy másikkal rendelkeztünk, gyengébbnek bizonyult a kiváncsiságnál. Leakasztottam nyakamból a géppisztolyt, mely után türelmetlen mozdulattal kapott a hölgy.
A mentőautó éppen elénk kanyarodott, s már haladt is volna tovább, ha „Zsófia” – legnagyobb döbbenetemre – bele nem lő fél tucat töltényt gumikerekébe. Az átellenes oldalon ugrott ki a két utas, és pánikszerű futással próbáltak menedékre lelni valamelyik kis utcában.
– Őrült vagy! – ordítottam a lányra, aki rám se nézett, ahelyett inkább az autó hátuljához rohant, s feltépte a betegtér ajtaját.
Mögötte termettem. A hordágy–asztalon embertest nagyságú, véres gézpólya feküdt mozdulatlan.
– Tán meg is operálod szerencsétlent, ha már kilőtted alóla a mentőautót? – döbbenetemet gúnyolódással vezettem le.
– Meg bizony! – kacagott fel régi–új ismerősöm. Hosszú szoknyáját felhúzta, pont úgy, mint amikor a fiúk kérésére sebét mutogatta, de olyankor soha nem vett elő bajonettet a harisnyatartójából, most igen.
Mielőtt közbeavatkozni lettem volna képes, neki esett a hatalmas gézpolyának a tőrrel. Az anyag kénytelen volt engedni, s ahogy előre hajoltam, döbbenten vettem tudomásul: sérült embertárs helyett egy rakat fegyvert rejt a gézpolya.
Ahogy Zsófia – akár az volt, akár nem, had hívjam így – a padlón is ténykedett a bajonettel, kiderült: a jármű valóságos fegyverraktárnak adott otthont.

Szerzőnkkel történt

Íróként külföldön, avagy hogyan vakációzzunk ÉS agyaljunk a következő könyvünkön egyszerre?

Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője nyaralás alatt próbálja megtervezni következő regényét, több-kevesebb sikerrel.

Fogalmam sincs. De komolyan.
Az alapötlet pedig nem volt rossz: egy hónap Olaszországban, reggelenként nyelvsuli, délután strand, este buli, annál meg mi sem egyszerűbb, mint két óra között vagy napozás közben vázlatot írni, a karakterek személyiségét kidolgozni. Egyébként is kipihent leszek, ráadásként még a jól ismert olaszos dolce vita is megihlet… Gond egy szál se! Úgy készültem, hogy haza már egy kész cselekményvázlattal és néhány előre megírt jelenettel jövök.
Mondanom se kell, nem egészen így alakultak a dolgok…
Az utazásról kis háttérinfó: négyből az utolsó hetemet töltöm Reggio-ban, egy dél-olaszországi városban, azon belül is a külföldiek számára fenntartott, egy hónapos kurzusokat indító egyetemen és környékén. Tavalyról ideköt életem legszebb nyara, idén pedig egyértelmű volt, hogy vissza szeretnék térni részben a nyelvvizsgám érdekében, részben pedig, mert nem tudtam jobb helyet elképzelni. Sajnos most már menne. Kiderült ugyanis, hogy a tavalyi évet nem lehet überelni sem társaság, sem hangulat szempontjából. Ráadásul sikerült minden elképzelhető rosszat bevonzanunk, nem csak nekem, de még a lakótársaimnak is. Így a tavalyi évvel ellentétben, amikor nem akartam hazamenni (komolyan, még Ferihegyen is azt lestem, hol szökhetek vissza a repülőre), idén már alig várom, hogy távozhassak.
Persze, nem örökre. Reggio di Calabria továbbra is a kedvenc helyem marad. Látni kell, hogy az ember megértse, hiszen a város bája leírhatatlan. A házak között megbújó vár, szebbnél szebb templomok és terek. A hullámzó tenger, amire minden utcasarkon vethetsz egy pillantást. Egy séta a Via Marinán vagy az üzletek közötti sétálóutcán, egy buli a parti lidók egyikében. Ha nem jártál itt, elképzelni sem tudod, micsoda nyugalommal áraszt el a város. Ha pedig mindehhez hozzátesszük az itteni mennyei ételeket és a környéken, vagy Szicíliában tett kirándulásokat… Reggio maga a földi Paradicsom.
Ihletgazdag környezet. Mégsem írtam eddig a bejegyzésig egy sort sem. Nem mintha ne lenne miről írnom, vagy időhiányban szenvednék, egyszerűen nem ezzel foglalkoztam. A lépésről-lépésre felmerülő problémákon túl hagytam, hogy elárasszon Reggio nyugalma, és átragadjon rám az olaszok ráérős, nekem stresszmentesnek tűnő életmódja. Megpróbáltam elfelejteni minden bajom (bár lenyűgöző kitartással próbálnak maguk alá gyűrni) és csak élvezni az életet.
Egyedül a szervezett kirándulások hosszadalmas buszútjain sikerült belemerülnöm a következő könyv tervezésébe, de még így sem sikerült a fejemben formálódó jeleneteket és ötleteket egy kézzel fogható vázlattá alakítanom, és valami azt súgja, a maradék egy hétben sem fogok ezen változtatni. Viszont mivel optimisták vagyunk, akár be is tudhatjuk sikernek, hogy a nevek már megvannak, és címnek is van ötletem (amivel fel is rúgtam a sokat hangoztatott, a-cím-az-utolsó stratégiámat, de hát ez van, változnak az idők).
A könyv egyébként nem az Anyám teremtményei és a Bátyám könnyei folytatása lesz, hanem egy teljesen új, különálló történet. Egyelőre egyrészesnek tervezem, de benne van a pakliban, hogy pár év múlva a sokadik rész bemutatóján nevetve fogjuk emlegetni ezt az elhamarkodott kijelentést.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az itteni tapasztalataim beszivárognak majd az új könyv sorai közé, hátha át tudom adni az olvasónak, amit ez alatt a három hét alatt tanultam. Például, hogy egy mosoly csodákra képes, az pedig, aki mindig mosolyog, bármire. Azt is megtanultam, hogy hiába érzed úgy, nem bírsz ki többet, mindig lehet rosszabb (ha peches vagy, lesz is), és azt is végig fogod csinálni! Néha csak ráeszmélsz, hogy jé, egy újabb akadályt leküzdöttem, pedig nem gondoltam, hogy képes vagyok rá. Megtanultam, hogy a sok séta alakformáló, a stressz javítja az állóképességet, és hogy a gyertya, ha valakinek az emlékére gyújtod, lassú, elgondolkodtató lánggal ég.
Könyveinkkel történt

Nyereményjáték a Pusztító viharhoz

A Könyvvilág és a Könyv Extrák blogja készített egy klassz rejtvényt azoknak, akiket felcsigázott a Pusztító viharról írt két kritika (itt és itt).  A helyes megfejtők között egy példányt sorsolunk ki a regényből. A rejtvényhez nem kell ismerni a történetet! Hajrá, hajrá!
A felhívás szövege:
A Könyvvilág blog és az Ad Librum Kiadó közreműködésével most megnyerhetitek tőlünk Jim Butcher – Pusztító vihar című könyvét!
Harry Dresden, a minden lében kanál varázsló, jó szokásához híven magára haragított néhány igazán veszélyes mágikus lényt. Szorult helyzetéből csak egy különleges bájital segítségével menekülhet meg, ám hűséges segítője, Bob a hozzávalók listáját ugyan megadta, azonban azt, hogy kiktől szerezheti be azokat, egy rejtvénybe rejtette. Mivel a varázslónak sürgősen szüksége van a főzetre, a ti segítségeteket kéri, hogy megfejtse Bob leírását. Természetesen nem kéri ingyen, a múlt hét folyamán ugyanis sikerült megbűvölnie az Ad Librum kiadó vezetőjét, hogy az egyik segítőnek felajánljon egy példányt Harry kalandjainak első részéből! Csupán négy napotok van kitölteni ezt a kérdőívet, és ily módon segíteni Harrynek a bájital elkészítésében. Amint éjfélt üt az óra július 28-án, a mágus sorsa beteljesedik, a nyertes pedig kisorsoltatik.
A kérdőívet ITT találjátok!
Kiadói hírek

Részlet a Könyv Gurun az Ad Librum Kiadó könyvéből

A minap egy részlet jelent meg a Könyv Guru portálon Varga Béla Fülöp lovag, az orvosölő című könyvéből. Varga Béla alternatív világában a sértett emberi méltóság küzd az orvosokkal.

Az iroda majdnem elkészült. A fiúk a gipszkarton álmennyezetet szerelték, ketten a létra tetején dolgoztak, Jácint, a harmadik, egy görbe hátú, vékony, szemüveges fiú, alulról segített nekik. Ő vágta méretre a kartonokat, amiket a két szőke hajú testvér, Auguszt és Maxim fent előzőleg kimért, majd a munka későbbi fázisában a helyére illesztett.

– Fülöp és Jenő hol késnek? – kérdezte Auguszt. – Ők miért nem dolgoznak soha rendesen? Azért, mert ti túlképzett óvodások vagytok, és főiskolára jártok, azért lehetnétek még pontosak.

– Igen – toldotta meg az öccse, Maxim –, nekünk ez pluszmunka, mi egész nap dolgozunk, nem úgy, mint ti.

– A tanulás is munka –vetette ellen Jácint.

– Nyáron is tágítják a fejeteket? – gúnyolódott Auguszt.

– Igazad van – törődött bele Jácint. – Nem tudom, hol lehetnek, jöhetnének már.

Auguszt nem hagyta abba, tovább zsörtölődött.

– Mindig csak dolgoztattok minket, mint az állatokat.

– Mert nem vagytok jók másra! –mondta hangosan Jácint. Látszott, hogy dühös lett. – Általános iskolában mind az öten együtt jártunk, már ott is buták voltatok. Így születtetek, nincs mit tenni. Viszont kaptatok a sorstól elég testi ügyességet.

– És erőt is – egészítette ki büszkén Maxim.

– Azt nem annyira. Inkább csak ügyességet. Egyébiránt fogjátok fel ezt a munkát afféle osztálytalálkozónak. A későn érkezőket nem illik megszólni.

– Igen, mi dolgozunk, ti találkoztok – nevetett Auguszt.

– Hozd már azt a kartont, Jácint, nem győzök rá várni! – türelmetlenkedett Maxim.

Jácint odament hozzá, felnyújtotta a kartonlemezt. Maxim a helyére illesztette, és nekilátott új méreteket felmérni.

Fülöp és Jenő beállítottak hozzájuk. Átléptek néhány szerszámon, körülnéztek.

– Na, szólaljatok meg már! – nógatta őket Auguszt rövid várakozás után. – Beszéltetek Cefizillel? Mondtátok neki, hogy mi csináljuk az irodája álmennyezetét?

Fülöp a fejét rázta.

– Be sem engedték őket hozzá – nevetett Maxim.

Úgy látszik, igaza lehetett, mert Fülöp csípőre tett kézzel, lehajtott fejjel álldogált. Aztán beismerte:

– Nem sikerült beszélni vele.

– A titkárnője azt mondta, jöjjünk vissza később – egészítette ki Jenő.

– Na, akkor álljatok be legalább dolgozni! – szólította föl őket Auguszt.

Fülöp elővette a harmadik létrát, annak tetején kezdett dolgozni, Jenő lent darabolta a gipszkartont.

 

A teljes bejegyzés itt olvasható.