Címke: regény

Könyveinkkel történt

Újabb kritika a Pusztító viharról

A keddi kritika után most újabb recenzió jelent meg Jim Butcher Pusztító vihar című fantasy krimijéről. Köszönjük szépen Katicának!

A kritika ezekkel a szavakkal kezdődik:

„Ha azt gondolnád, hogy a Harry Potter után nincs új a nap alatt, legalábbis ami a mágiával foglalkozó fantasyket illeti, akkor olvasd el Jim Butcher Pusztító vihar című könyvét, ami izgalmas, pörgős, vicces és hihetetlenül addiktív… ”

 

További szemelvények:

„Hihetetlenül élveztem ezt a könyvet! Fergeteges volt a humora, a főszereplő szarkasztikus stílusa pedig kiemelte a többi hasonló könyv közül. Eleinte volt egy olyan érzésem, hogy Ilona Andrews Kate Daniels sorozatának a férfi főszereplős verzióját olvasom, de ez hamar elmúlt, szerencsére.”

„Ezek után nem is csodálkoztam azon, hogy egy kicsit jobban utána nézve a Dresden aktáknak, óriási rajongótábort találtam, sőt egy filmsorozatot, egy játékot és még egy képregénysorozatot is, amelyeket a könyvsorozat ihletett. ”

 

A teljes kritika itt olvasható el.

Akiknek felkeltette az érdeklődését ez a két vélemény, gyorsan nézzen még utána egy-két dolognak a könyvvel és az íróval kapcsolatban, mert a lányok hamarosan egy-egy rejtvénnyel jelentkeznek. Az első helyes megfejtő könyvnyereményt kap ajándékba!

Könyvírási, könyvkiadási tanácsok, Szerzőnkkel történt

Családi kötelék – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője mai bejegyzésében a családi kötelék jelentőségéről ír. Az eredeti cikk a saját honlapján érhető el.

Sokszor hallottam már, hogy nem szabad (sőt egyenesen tilos) a családnak megmutatni, bármit is írtál. Azt is mondták, hogy idővel már nem lesz rájuk szükségem, egyszer eljutok oda, hogy csak a kinyomtatott verziót nyomom a kezükbe, ők pedig egy vállrándítással odateszik a többi mellé. Őszintén szólva, ez az a pont, ahova soha nem akarok eljutni.

A nem-bennfenteseknek hadd szúrjak be némi kiegészítő információt a családomról. Nálunk is megvan a szokásos alapcsomag: anya, apa, két gyerek (én lennék az egyik). Róluk annyit, hogy a szüleim a leglazább, legmodernebb ősök, akiket el lehet képzelni. Ezt nem részletezném, hiszen annak nem kell, aki ismeri őket, a többieknek pedig hiába, ezt látni és tapasztalni kell! Plusz van egy húgom, akit a nővéremnek néznek. És ők hárman a legjobb barátaim.

Oké, értem én, ezt szokatlan és furcsa kijelenteni, de ha egyszer így van… Ők azok, akikkel mindent meg lehet beszélni, akik mindig ott vannak és segítenek, akik jó tanácsot adnak… amióta az eszemet tudom. Ez utóbbi négy szó választja el őket a többi barátomtól, akikről egyébként az előbbieket szintén el lehet mondani (csak, hogy ne legyen félreértés). De bármi van, a családomhoz fordulok először, és ezt az alapcsomag három másik tagja is elmondhatja magáról. Ez pedig már önmagában is annyira különleges és értékes kötelék, amibe elfehéredő ujjakkal az utolsó lélegzetünkig kapaszkodnunk kell! Úgyhogy nem érdekel mások véleménye, sem az, hogy hogyan csinálják a profik, nekem akkor is a családom lesz az első, akinek az írásaimat, legyen az novella, egyperces vagy regény, megmutatom. Addig legalábbis, amíg érdekli őket.

Ezek után mit látsz magad előtt? Egy tökéletes családot. Ami igaz is, csak nem úgy, ahogy elképzeled.

Ugyanis az idilli látszat ellenére itt nem az old-school tökéletességről beszélünk, ami olyan ritka manapság, hanem egy egészen újfajta, kialakulófélben lévő, modern tökéletességről. Ami nemhogy ritka, hanem konkrétan nem létezik. A szüleim elváltak. Lassan több mint négy éve. És ez az eddig leírtakon nem változtat, sőt merem állítani, hogy a válás óta csak még összetartóbbak vagyunk. Persze voltak hullámvölgyek, hála a tragikus első kapcsolatoknak, de mostanra minden a helyére került. A családunk pedig jobb, mint újkorában, bónuszként új tagokkal van kiegészülőfélben. Erről csak annyit, hogy a tavalyi karácsonyt már ötösben ünnepeltük…

Na, ugye, egy ilyen családot te se döntenél romba azzal, hogy nem osztod meg velük a munkádat?

Egyébként pedig miért ne őket kérdezném először? Ki másnak ismerném jobban az ízlését, a könyvekről általában alkotott véleményét, megbízhatóságát? Annyi közös film- és könyvélmény után pontosan tudom, mennyire helytállóak az észrevételeik, mennyire szoktam velük egyetérteni… Persze az elfogultság probléma lehet, de az ő esetükben biztos vagyok benne, hogy úgyis ki fogják mondani, bármit gondolnak is. Emellett a támogatásuk mindennél többet jelent nekem.

Végül pedig, ha ők amúgy is az életem minden területének szerves részei, miért ne vonnám be őket pont abba, ami a legfontosabb nekem?

Könyveinkkel történt

Kritika extrákkal a Pusztító viharról

Kritika jelent meg az Ad Librum Kiadónál megjelent Jim Butcher-regényről, a Pusztító viharról a Könyvvilág blog jóvoltából.

Bea véleménye nem csak hogy pozitív, de a bejegyzés végén – ráadásként – néhány idézetet is közöl, hogy közelebb hozza a történetet az olvasókhoz. Köszönjük szépen!

A véleményezésbe hamarosan bekapcsolódik Katica is a saját blogján. Kíváncsian várjuk azt a kritikát is!

Szemelvények a recenzióból:

„A könyv azonban nem csak a jóféle, hanem a fekete mágia részleteit is ismerteti: sok hátborzongató és sötét részeket, leírásokat tartalmaz, amit csak Harry könnyedebb mesélő stílusa tud ellensúlyozni. Szerencsére!”

„… a könyv egy jól felépített varázsvilágban játszódik, és egyáltalán nem éreztem azt, hogy unalmas lenne, vagy hogy ilyet már láttam/olvastam. A feszültség folyamatos, nem lappangó, eltart a befejezésig, ahol aztán természetesen lehull a lepel mindenről.”

,,HARRY DRESDEN – VARÁZSLÓ
ELVESZETT DOLGOK FELKUTATÁSA.
PARANORMÁLIS NYOMOZÁS.
KONZULTÁCIÓ, TANÁCSADÁS, MÉLTÁNYOS ÁRAK.
SEMMI SZERELMI BÁJITAL, FENEKETLEN
ERSZÉNY, PARTI VAGY EGYÉB SZÓRAKOZTATÓ
TEVÉKENYSÉG!”
A teljes bejegyzés itt olvasható el.
Könyveinkkel történt, Szerzőnkkel történt

A könyvespolcok kálváriája – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla író, az Ad Librum szerzője megdöbbenve szembesült egy könyvesbolt nemtörődömségével. Mai bejegyzésében erről a tapasztalatról ír.

Felbecsülhetetlen érzés a könyvedet a könyvesbolt polcain látni.

Kicsit olyan, mint egy beavatási szertartás. Azelőtt is könyvformája volt, lapozni és olvasni lehetett. Azelőtt is büszke voltam rá. De akkor vált tiszteletbeli könyvvé, amikor elfoglalta helyét a többiek között.

Persze nem volt könnyű menet. Sem a könyvbemutató, sem a debütálás, de még a kihirdetett megjelenési dátum sem volt elég ahhoz, hogy a könyvek a boltokba is eljussanak. Kezdő íróként bele sem gondol az ember, milyen hosszú folyamat ez. Vagy csak más logikával áll a dolgokhoz. A bolt akkor kap pénzt a könyv után, ha eladja. Egy ismeretlen író könyvét viszont senki nem keresi, azt bele kell nyomni a vásárló arcába. A könyvesboltban. Ahová azért megy az illető, hogy könyvet vegyen. Nem az interneten, ahol lássuk be, nem mindenkinek a könyvvásárlás az elsődleges célja. Ezen a szerintem elég észszerű alapon az lenne a logikus lépés, hogy a raktárban felhalmozott könyveket minél gyorsabban a lehető legtöbb helyre kiszállítsák. De persze mit értek én a terjesztéshez?

 

A teljes bejegyzés az írónő oldalán olvasható el.

Kiadói hírek, Könyveinkkel történt

Kritika jelent meg a Fanyűvőkről!

Bea, a Könyvutca bloggere recenziót írt Villax Richárd Fanyűvők című regényéről. A regény kapott hideget-meleget, de a végső pontozás biztató: 7/10.

Szemelvények a kritikából:

„A történet olvasmányos volt, gyorsan haladtam, nagyon kíváncsi voltam, mi lesz a jeti-ügy vége. Tetszett az író stílusa, a szatirikus írásmód, ahogyan az eseményeket a szemünk elé tárta. Nem vette komolyan egyik szereplőjét sem, nem is igyekezett senkit közel hozni hozzánk, olvasókhoz, mégis sajnáltam a forgalomból kivont szereplőket, kicsit sokalltam a haláleseteket. Mert ez a szatirikus történet helyenként átment igazi, halálos tragédiába, ami kicsit meghökkentett, és még mindig nem tudtam semmit a jetiről. Mészáros Edvárd sem, ezért nyomozott tovább. A könyv végére az események felpörögtek, csak kapkodtam a fejem, hogy kivel, mi történt, és miért.  Amikor Viktória, Edvárd plátói szerelme is megjelent a színen, azaz a tisztáson, az események kissé szürrealisztikus fordulatot vettek, de a köd hamar eloszlott, az események átmentek ismét a kemény valóságba. Őrjöngő medve is jött, aki nem a jeti volt, és a jeti ügy is megoldódott.”

„A könyv az emberi butaságról, a gyarlóságról, a pénz utáni hajszáról és a hiszékenységről szól.”

A teljes kritika itt érhető el.

Köszönjük az írást Beának!

Szerzőnkkel történt

Tizenegy játékos a Fanyűvőkben

Villax Richárd, a Fanyűvők szerzője csapatba szedte a regénye szereplőit, akik verhetetlenségére igen büszke.

Két csapatom közül az egyik már bejárta a maga útját, és – dicsőségtől övezve – hazatért. A másik kedvencem még az út elejét rója. Kijutott a Nagy Versenyre (az Ad Librum Kiadó támogatásával), és az első fontos mérkőzését a Könyvhét Kupán várakozáson felül hozta. Egyre többen tapsolnak neki, gúnyos füttyszó eddig még nem érkezett el hozzám.
Persze, felkészültem rá, hogy lesz az is. De én akkor is szeretni fogom csapatomat, a Fanyűvők FC-t, melyet a következőképpen állítottam össze:
EDVÁRD egy oknyomozó újságíró, aki az ősi „fantom”, Fanyűvő nyomában lohol. Ő a csatárom, a megoldó emberem, ki arra hivatott, hogy győzelemre vigye az ügyet. Ennek ellenére enervált, kiégett, ráadásul nem is különösebben tehetséges játékos. Még jó, hogy mellette van…
… VIKTÓRIA, aki viszont fiatal és célratörő. Gyönyörű lány létére a hátán viszi ezt a durva meccset. Büszkén viseli a Fanyűvők FC mezét, még akkor is, ha a regény egy fontos jelenetében meztelen.
KÁPOLNÁS MIKLÓSt, a történetnek helyt adó település „oligarcháját” nem szereti a közönség, hiszen törtető játékos, aki semmilyen szabálytalanságtól nem riad vissza. Azt, aki útjába áll, lekönyökli abban a hitben, hogy a bíró sosem fogja ezért megbüntetni. Egyszer a bal oldalon, máskor a jobb szélen tűnik fel, attól függően, hol tud eredményesebb lenni.
FOTÓS FRICI Edvárd mögött játszik, pályatársként gyakran segíti őt, de nem fekszik neki a hegyi sáros pálya, ezért nem biztos, hogy befejezi az akciót. Nem tudhatja: a problémáktól való menekülés miatt kellemetlen helyzetbe kerülhet az ember.
JURIJ orosz maffiózó, aki nem sokat teketóriázik, azonnal lő. A rendőrséget lazán kicselezi.
ERIKA Edvárd feleségeként játszik a könyv elején, de „lecserélik”. Nem a férje a szabálytalan, csak épp Erika lesen van.
ÁBEL ATYA a település papja, igazi vezéregyéniség. Feketében jár, mégsem bíró.
FEHÉR GÁBOR polgármesterként funkcionál ugyan, de teljesen alkalmatlan a csapatkapitányi tisztségre. Hajlamos bundázni, Kápolnással összejátszani.
HORVÁTH-SCHNEIDER ékpár: a két lelkes rendőrjárőr a kedvességről és a komikumról egyaránt gondoskodik a játékidőben. Schneider öreg, s afféle józan paraszti ésszel megáldott, Horváth fiatal és rutintalan, gyakran szinte elbotlanak egymás lábában.
ADORJÁN, Kápolnás részeges fia. Csak lézeng a pályán. Fiatal kora dacára kérdés, hogy egyáltalán végigbírja-e játszani a nagy mérkőzést.
… ééés még van egy valaki. Van?
FANYŰVŐt észre sem lehet venni a pályán, bár néhányan látni vélik. Vitatják, milyen poszton játszik, ha játszik. Ember? Óriásmajom? Jeti? Földönkívüli? Vagy esetleg valaki más játszik helyette?
A kispadon is ülnek páran. Néhányukat csupán percekre állítom be, ezért kilétükre jobb, ha csak a könyv hasábjain derül fény.
A nagy kérdés, hogy mit alkotnak ők így együtt? Ezt nem nehéz megtudni, csupán a konyvkommando@gmail.com-ra kell egy e-mailt dobni „Fanyűvők érd.” szöveggel a tárgymezőben és a szövegtörzsben.
Eddig a csapatom veretlen, a vártnál jobban teljesít! Büszke vagyok rá!

A Fanyűvők című regény Facebook oldala itt érhető el.

Az eredeti bejegyzés elolvasható itt.

Könyvírási, könyvkiadási tanácsok, Szerzőnkkel történt

Mit csinálsz, amikor nem jön az ihlet?

Barczikay Lilla, az Ad Librum szerzője beszámol arról, hogy mit tesz akkor, amikor egyszerűen képtelen nekikezdeni az írásnak.

Ez a negyedik leggyakoribb kérdés rögtön a „Mióta írsz?”, „Miről szól?” és „Te tényleg írtál egy könyvet???” után.

Kár, hogy fel kell tenni ezt a kérdést, és kiábrándító, hogy nem felelhetem meg – bár velem ez nem szokott előfordulni. Annyi gyönyörű dolog vesz minket körül, amiből ihletet meríthetnénk, ami bearanyozhatná bármelyik pillanatot. Mégis vannak olyan napok, amikor semmi sem tud tartós mosolyt csalni az arcunkra, vagy egy értelmes gondolatot formálni a fejünkben, aminek hatására munkához látunk.

És hogy mit csinálok az ilyen napokon? Addig húzom az időt, ameddig csak lehet. Ilyenkor nem csak eszembe jutnak az elintéznivalók, de hirtelen érdekelnek is, mosni kezdek, takarítok, rendet rakok. Csupa hasznos dolog, amitől úgy érzem, volt értelme felkelnem reggel. De mindig rájövök, hogy nem húzhatom az időt örökké. Megunom a takarítást, és a fél órás pihiszünet is kezd kínossá válni a harmadik óra elteltével… Nagy nehezen előveszem a gépem, emberfeletti önuralmat tanúsítva nem nyitok meg egy árva internetes oldalt se… Na jó, talán néhányat, de röpke húsz perc múlva összeszedem magam, és minden ablakot bezárok. Azért ez is valami!

Aztán betölti a képernyőt a szövegszerkesztő. A kurzor idegesen pattog az üres lap tetején.

Két választásom van: megnyitom, amit tegnap félbehagytam, elolvasom, itt-ott belejavítok. Aztán új sort kezdek. Ülök a képernyőt bámulva, ujjaimmal az asztalon dobolva, és minduntalan azon kapom magam, hogy elkalandoztak a gondolataim, hogy énekelek, esetleg már fel is álltam az asztaltól, mert halaszthatatlan vágyat érzek, hogy teát csináljak vagy megnézzek egy filmet. Ezzel a stratégiával nagyjából annyit szoktam elérni, hogy több órás szenvedéssel végül kisajtolok magamból fél oldalt, jó esetben (egy kevésbé rossz napon) kettőt, aminek a nagy részét másnap úgyis kitörlöm. Tehát az egésznek semmi értelme.

Nem gondolok ilyenkor arra, hogy egy napra félre kéne rakni mindent? De igen. Percenként megfordul a fejemben. De a sokadik ilyen ihletmentes nap után egyszerűen nem tehetem. Amikor leesel a lóról, vissza kell ülni. Akkor is, ha semmi kedved hozzá. Akkor is, ha kismillió dolgot fel tudnál sorolni, amit szívesebben tennél. Akkor is, ha úgy érzed, nem megy, és nem kellene erőltetni. Mert ha akkor nem ülsz vissza, talán sose fogsz.

Úgyhogy ilyenkor, ha nem fűlik a fogam az első verzióhoz, a másodikat választom, és írok fél oldalt azokról a napokról, amikor nem tudok írni. Ez pedig gyorsan megold minden problémát.

Könyveinkkel történt

10 dolog, amit nem tudtál az Anyám teremtményeiről

Barczikay Lilla , az Ad Librum Kiadó írója felfedi első regényének kulisszatitkait, melyeket még senkinek nem mesélt el.

  1. Derek nem Derek. Mármint nem eredetileg. Egészen a korrektúráig Nitáék nevelőapját Ricknek hívták. Végül azért változtattuk meg, mert túlságosan hasonlít a Nickre, könnyű volt őket összekeverni. Én a mai napig Ricknek hívom, ami kellemetlen, hiszen rajtam kívül senki nem tudja, kiről beszélek.
  2. A cím mind a két könyv esetében az utolsó lépések egyike volt. Odáig (és családon belül gyakran azóta is) a fájlnevén emlegettük a két könyvet: Xxx és Thx-ként. Elsőre talán furcsán hangzik, de igazából praktikus, hiszen gyorsabb és egyszerűbb kimondani, mint bármilyen ideiglenes címet. Ráadásul társaságban említve úgy hangzik, mintha valami titkos, fedőnevet viselő dologról lenne szó… Azt hiszem, nem kéne annyi detektíves sorozatot néznem.
  3. Kezdetben sorszámozni akartam a szereplőket: az első hárpia a legszelídebb, az utolsó a legkegyetlenebb. Aztán ez szerencsére a háttérbe vonult, ahogy rájöttem mennyire felesleges és komplikált. Az olvasónak bőven elég azt a rengeteg nevet számon tartani.
  4. Az alapötlet Nita képessége volt. Egy lány, akihez beszélnek a tárgyak, és mindent elmondanak neki. E köré a képesség köré építettem fel az egész történetet.
  5. A többieknél először a neveket választottam ki, utána ezekhez kapcsoltam a képességüket. Mint valami egyedi asszociációs játék…
  6. Iskolai kiközösítés „based on a true story”. Nekem is volt alkalmam megtapasztalni, részben ezért is írtam bele a könyvbe. Nitáék pont úgy kezelték a többiek rosszindulatát, ahogy annak idején én szerettem volna.
  7. Megan az egyetlen (emberi) szereplőm, aki megkapta egy volt ismerősöm néhány jellemvonását. Azért csak néhányat, mert időközben az illető kilépett az életünkből. Ez az oka annak is, hogy Megan már az első könyv végén távozik a történetből. Nem akartam, hogy akár engem, akár a szereplőket tovább kísértse. Eredetileg úgy terveztem, hogy ő marad talpon a legvégéig, és Nita számol le vele, de ez a drámai lépés időközben feleslegessé vált. És nem írtam bele, de azért remélem, érezhetően ott lebeg minden mondat felett, hogy „szerencsére”.
  8. Az első könyv végén Nitáék nem gondolnak az egyedüllét veszélyeire, mert az átéltek után, ismerős környezetben eszükbe sem jut, hogy még bármi baj történhet. Az éjszaka feldolgozhatatlan és felfoghatatlan eseményei után senki nem hibáztatja őket. Valójában azonban azért nem gondoltak rá, mert nekem sem jutott eszembe. És mielőtt megköveznétek, hozzátenném, hogy senki másnak sem, aki a kiadás előtt olvasta el a könyvet. Sőt, lefogadom, hogy az olvasók közül sem mindenkinek tűnik fel! Így nem is olyan vészes hiba és végül jól sült el. Sosem akartam őket örökre megfosztani a magánytól.
  9. Amikor kimentették Maggie-t a várból, még nem gondoltam, hogy életben fog maradni. Végül azért Maddy halt meg helyette, mert a dolgok alakulása közben rájöttem, hogy csak ez jelent elég nagy pofont Theodorának, hogy normális stílusra váltson, és a csapat igazi tagjává válhasson. Nagyjából úgy, ahogy Vivnél.
  10. Semmit nem tudtam Alexről a színrelépése pillanatáig, így a férfi ijesztő külseje ugyanolyan újdonság volt számomra, mint Nitáék számára. Előtte Alex nekem is csak egy név volt egy sötét ígérettel, de arc nélkül.

+1 Nick nem lehet szerelmes. Volt egy olyan gondolatom, hogy az anyjuk kísérleteinek eredményeként képtelen rá, de végül feleslegesnek láttam túlbonyolítani a dolgot. Nick nem lehet szerelmes, mert csak Nitával törődik, a húga érdekét önmaga elé helyezi. Ezen kívül azért sem lehet az, mert a csapat egyik lány tagja sem illik hozzá, egy idegen pedig soha nem lehet teljes értékű tagja a családjuknak, hiszen sosem értené meg az életüket és az elveiket. Ha pedig Nick nem lehet szerelmes, akkor mindig is Nita marad számára a legfontosabb. A lány sosem hagyná őt magára, így viszont nem élheti Dylannel azt az életet, amit megérdemel. Ez az oka annak, hogy a történet úgy ért véget, ahogy. Spoiler nélkül csak ennyit mondhatok.

Könyvírási, könyvkiadási tanácsok

Hogyan kezdjünk romantikázni?

Könyv Guru szokás szerint minden héten könyvírási és kiadási cikkeket hoz a nagyérdeműnek, hogy segítséget nyújtson a kezdő íróknak és azoknak, akik elakadtak az írásban. Most a romantikus regények megkapó első bekezdéseiről ír, a cél az, hogy az a vásárló, aki leveszi a könyvet a könyvesbolt polcáról, meg is vegye azt. A teljes cikk itt érhető el.

Volt már téma az oldalon a könyvcím, a könyvborító, a fülszöveg – ezen kívül mi kell még ahhoz, hogy az olvasó, akinek felkeltettük a figyelmét, tényleg megvásárolja a könyvünket?

Igen: egy profi első bekezdés.

És mitől lesz jó egy regény kezdete? Attól, hogy azonnal behúzza az olvasót, nem hagyja, hogy elkalandozzon a figyelem. Nézzünk meg néhány ütős első bekezdést, és tanuljunk belőlük!

Ma kizárólag szerelmes történetek kezdeteit vizsgáljuk, de szó lesz még más zsánerek nyerő első bekezdéséről is. Az alábbi tippeket, sőt, a mondatok logikáját is nyugodtan használja fel az olvasó a saját szövegében – ne legyünk restek a legjobbaktól tanulni!

Elsőként nézzünk meg egy majdnem százéves szöveget:

 „Az intézet igazgatónője az ablaknál állott és lenézett a kertbe, ahol növendékei kart a karba fűzve sétálgattak, aztán újból odafordult vendégéhez – egy éltesebb hölgyhöz, aki élénk érdeklődéssel figyelt az igazgatónőre – és folytatta.” (Altay Margit: Némy)

Mitől jó ez a részlet?

Először is attól, hogy megtudjuk, kiről van szó, mi a helyszín, és a részlet még azt is sejteti, hogy milyen az időjárás, mert nem az udvarban, hanem a kertben járnak a lányok, ráadásul sétálgatnak: tehát ráérősen mozognak, biztos nem fáznak. Azaz: könnyedén el tudjuk képzelni a szituációt, mert kaptunk néhány fontos részletet.

Másodsorban azért érdekes a szöveg, mert egyből valaminek a közepébe csöppenünk bele. Az igazgatónő nyilván beszélget a vendégével, mégpedig nem valami unalmas témáról, hiszen a vendég élénk érdeklődéssel figyeli, valamint az ige: folytatta, is arra utal, hogy a történet már korábban elkezdődött, a kocka el van vetve. Az olvasó tudni akarja, mi is ez az érdekes beszélgetés, aminek az elejéről lemaradt.

Most nézzünk egy mai romantikus történetkezdetet:

 „Félelem és csodálkozás tükröződött Ed meleg, barna szemeiben, ahogy egymással szemben álltunk a kertben. Csak bámultam rá, szinte vibrálva a felháborodástól, aztán lassan visszahúztam a jobb karom.
– Tessék! – ordítottam, ahogy a Wedgwood Kutani Crane márkájú, tizenhét hüvelykes porcelántányér elszáguldott a pasi bal füle mellett és ripityára tört a kert falán.” (Isabel Wolff: Rescuing Rose)

Hű, egy veszekedés közepébe csöppentünk, azaz az akció közepébe. Ebben a részletben még nyilvánvalóbb ez a tény, mint a Némy esetében. A tányérhajigálás határozottan dinamikusabb cselekvés, mint a beszélgetés. Ha tehát kifejezetten lebilincselő kezdetre vágyunk, írjunk valami gyorsan lezajló és érzelemdús jelenetről!

Az egyik kedvenc könyvemből idézek:

„Ha elég magasra felugrott, Maddy Harvey látta, ahogy a buli vígan folyik tovább nélküle, abszolút figyelmen kívül hagyva a létszámhiány tényét. Nos, tulajdonképpen elég homályosan, mondhatni absztrakt formában látta csak mindezt – a fényeket a házban, a fákat a kertben, a partiarcok körvonalát, ahogy szobáról szobára mászkálnak vagy Kylie Minogue-ra rázzák magukat (azért erre, mert ez ugye minden életkorban csajos zene). Ez tuti nem történt meg soha Kylie-val.” (Jill Mansell: Falling for you)

Ez a részlet felkelti a kíváncsiságunkat. Az olvasó tudni akarja, Maddy miért az utcáról nézi a bulit, miért nem hiányzik senkinek, miért lát homályosan?

Ha erről a paragrafusról szeretnénk példát venni, írjunk olyan mondatokat, amelyekre az olvasó felkapja a fejét és azt kérdezi: na de miért? Dobjuk fel a labdát, de egyelőre ne kapjuk el: vagyis ne magyarázzuk meg azonnal, mi miért történik. Ebben a könyvben például

csak a második oldalon derül ki, hogy Maddy elvesztette a kontaktlencséjét.

Könyveinkkel történt, Szerzőnkkel történt

Kis lépés egy rádiónak, nagy lépés egy elsőkönyvesnek

Villax Richárd élménybeszámolója a Lépés Rádióban folytatott beszélgetésről a szerzői oldalán jelent meg, most az Ad Librum oldalán is teljes egészében közöljük.

Hoztam a formámat. A Lépés Rádió legénysége – egyik szolgáltatójuk „rosszvoltából” – soha nem látott technikai problémákkal küzdött azon időszakban, amikor nyilatkoznom kellett náluk.
A keddi adás interjúja ezért el is maradt, de szerdán tartottunk egy próbát telefonos bejelentkezéssel, ami némi reményre adott okot. Felajánlottam, hogy beugrom a stúdióba, de miután kiderült, hogy az Debrecenben honol, én meg Zuglóban dolgozom éppen, csakis a fénysebességű utazás jöhetett számításba.
Maradt inkább az odafigyelés: nehogy a fáziskésés miatt rutintalanságomban rábeszéljek a kérdezőre, és ne ordítsam túl a műsorvezetőket, ezzel élvezhetetlenné téve a műsort.
Már csak egy nyugodt, csendes helyet kellett keresnem a bejelentkezéshez – a Hungária körúton! Illetve… közel van a Városliget. Ujjé!
A padok szétesve-szétverve, itt tényleg lehetne valamit csinálni. De a Városliget és a Fanyűvők így együtt… Egy átlagos újságíró erre úgy csapna le, mint réti héja a hómezőn cirkáló barna pocokra. Adás végére azután – politikai színek mentén – feleződne az éppen gyarapodásnak indult olvasótáborom!
Még jó, hogy Dávid és Zoli koránt sem nevezhetők átlagos rádiósoknak. Én meg egy betonpálya szélén állapodom meg. Végre találtam helyet. Az e felett érzett nagy örömömben fel sem tűnik, hogy egy focipálya szélén vagyok. Hamarosan benépesül a játéktér, felharsan az első „hova a g..ibe rúgod” üvöltés. Ez egy könyvheti kedvcsináló adásban meglehetősen furcsán hangzana, ezért a halálra ítélt Petőfi Csarnok melletti lépcsőre ülök inkább.
Hat óra nyolc perckor kapcsolnak minket. Első pár mondataim után Zoli – sűrű elnézéskérések közepette – megszakít, én meg pánikolok, mit csináltam rosszul. De szerencsére csupán felkeltette valamely gondolatom a derék műsorvezető érdeklődését – ez is volt a cél!
Zoli koordinátorként vigyázza az adást: ő jelenti be a reklámokat, zenéket, időnként tereli Dáviddal folytatott diskurzusomat.
Dávid mint lelkiismeretes műsorvezető, az akkor még igencsak nyomdaillatú könyvet nem olvashatta, de ami égen-földön, interneten fellelhető volt a könyvről, azt mind behabzsolta. Ezért a jó adag évelődés-poénkodás mellett az adásban otthonra lelnek a mélyebb gondolatok is.
Dávidot nehezen hallom, magamat egyáltalán nem, mivel a rendszer pár másodperces késéssel juttatja vissza a fülembe a saját hangom. De ebből a hallgatónak mit sem szabad észrevennie.
Szerencsémre a két műsorvezető stílusa alkalmas a laza, sörözői hangulat megteremtésére. Nincs nagyobb baj, leszámítva időnkénti dadogásomat. Hát igen, most nem a papír előtt ülök, kedvemre kísérletezve a szavakkal, próbálgatva, mi a hatásosabb.
Hatás valamennyi így is van, hiszen már az adás alatt befut néhány érdeklődő üzenet!
„Aranypofa” a két srác: vagy ötször elmondják/elmondatják velem dedikálásom pontos helyét, dátumát. Ha én ülnék a hallgatói fotelben, már szinte szponzorált műsorra gyanakodnék.
Még a zenéket is én válogathatom: az íráshoz inspirációt (nem ihletet, mert azt a szót utálom) adó Magnum együttes dalait élvezhetik a hallgatók, én ugyan vajmi keveset hallok belőle.
Amikor a tervezett adásidőről tudomást szereztem, magamban így fohászkodtam: „Úristen, mit tudok 40 percet beszélni egy két-háromszáz oldalas könyvről?” Így, hogy a tervezett időt kissé kitágítottuk, mondandómnak kb. 20%-áig jutottam.
De ez még mindig sokkal jobb, mintha némán ültünk volna – rádióban az ilyesmi iszonyatosan kínos. Így viszont – Tóth Zoli és Rozsák Dávid laza stílusával élve – fasza kis egy óra volt ez a szerda délutáni!