Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője nyaralás alatt próbálja megtervezni következő regényét, több-kevesebb sikerrel.
Fogalmam sincs. De komolyan.
Az alapötlet pedig nem volt rossz: egy hónap Olaszországban, reggelenként nyelvsuli, délután strand, este buli, annál meg mi sem egyszerűbb, mint két óra között vagy napozás közben vázlatot írni, a karakterek személyiségét kidolgozni. Egyébként is kipihent leszek, ráadásként még a jól ismert olaszos dolce vita is megihlet… Gond egy szál se! Úgy készültem, hogy haza már egy kész cselekményvázlattal és néhány előre megírt jelenettel jövök.
Mondanom se kell, nem egészen így alakultak a dolgok…
Az utazásról kis háttérinfó: négyből az utolsó hetemet töltöm Reggio-ban, egy dél-olaszországi városban, azon belül is a külföldiek számára fenntartott, egy hónapos kurzusokat indító egyetemen és környékén. Tavalyról ideköt életem legszebb nyara, idén pedig egyértelmű volt, hogy vissza szeretnék térni részben a nyelvvizsgám érdekében, részben pedig, mert nem tudtam jobb helyet elképzelni. Sajnos most már menne. Kiderült ugyanis, hogy a tavalyi évet nem lehet überelni sem társaság, sem hangulat szempontjából. Ráadásul sikerült minden elképzelhető rosszat bevonzanunk, nem csak nekem, de még a lakótársaimnak is. Így a tavalyi évvel ellentétben, amikor nem akartam hazamenni (komolyan, még Ferihegyen is azt lestem, hol szökhetek vissza a repülőre), idén már alig várom, hogy távozhassak.
Persze, nem örökre. Reggio di Calabria továbbra is a kedvenc helyem marad. Látni kell, hogy az ember megértse, hiszen a város bája leírhatatlan. A házak között megbújó vár, szebbnél szebb templomok és terek. A hullámzó tenger, amire minden utcasarkon vethetsz egy pillantást. Egy séta a Via Marinán vagy az üzletek közötti sétálóutcán, egy buli a parti lidók egyikében. Ha nem jártál itt, elképzelni sem tudod, micsoda nyugalommal áraszt el a város. Ha pedig mindehhez hozzátesszük az itteni mennyei ételeket és a környéken, vagy Szicíliában tett kirándulásokat… Reggio maga a földi Paradicsom.
Ihletgazdag környezet. Mégsem írtam eddig a bejegyzésig egy sort sem. Nem mintha ne lenne miről írnom, vagy időhiányban szenvednék, egyszerűen nem ezzel foglalkoztam. A lépésről-lépésre felmerülő problémákon túl hagytam, hogy elárasszon Reggio nyugalma, és átragadjon rám az olaszok ráérős, nekem stresszmentesnek tűnő életmódja. Megpróbáltam elfelejteni minden bajom (bár lenyűgöző kitartással próbálnak maguk alá gyűrni) és csak élvezni az életet.
Egyedül a szervezett kirándulások hosszadalmas buszútjain sikerült belemerülnöm a következő könyv tervezésébe, de még így sem sikerült a fejemben formálódó jeleneteket és ötleteket egy kézzel fogható vázlattá alakítanom, és valami azt súgja, a maradék egy hétben sem fogok ezen változtatni. Viszont mivel optimisták vagyunk, akár be is tudhatjuk sikernek, hogy a nevek már megvannak, és címnek is van ötletem (amivel fel is rúgtam a sokat hangoztatott, a-cím-az-utolsó stratégiámat, de hát ez van, változnak az idők).
A könyv egyébként nem az Anyám teremtményei és a Bátyám könnyei folytatása lesz, hanem egy teljesen új, különálló történet. Egyelőre egyrészesnek tervezem, de benne van a pakliban, hogy pár év múlva a sokadik rész bemutatóján nevetve fogjuk emlegetni ezt az elhamarkodott kijelentést.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az itteni tapasztalataim beszivárognak majd az új könyv sorai közé, hátha át tudom adni az olvasónak, amit ez alatt a három hét alatt tanultam. Például, hogy egy mosoly csodákra képes, az pedig, aki mindig mosolyog, bármire. Azt is megtanultam, hogy hiába érzed úgy, nem bírsz ki többet, mindig lehet rosszabb (ha peches vagy, lesz is), és azt is végig fogod csinálni! Néha csak ráeszmélsz, hogy jé, egy újabb akadályt leküzdöttem, pedig nem gondoltam, hogy képes vagyok rá. Megtanultam, hogy a sok séta alakformáló, a stressz javítja az állóképességet, és hogy a gyertya, ha valakinek az emlékére gyújtod, lassú, elgondolkodtató lánggal ég.