Címke: utazás

Kiadói hírek, Személyes Történelem, Új megjelenések

Beleolvasó – Kóborlásaim az élet ösvényein

1 hozzászólás

A Személy Történelem kiadó legújabb darabja Erdei László Kóborlásaim az élet ösvényein című könyve.

EGYIPTOM

Volt akkoriban, 2005-ben egy egyiptomi ismerős kollégám, Momtaz H., aki szinte havi rendszerességgel invitált engem Egyiptomba. Ismeretségünk a Beni Suef-i Egyetemhez kötődik, talán egy korábbi látogatásom alkalmából, még az 1990-es évekből adódott, amikor egyiptomi doktorandusz hallgatóm, Samir S. védésével kapcsolatban 1991-ben kaptam egy tíznapos meghívást Mansourába, Kairóba és Beni-Suef-be. Ekkor találkoztam először Fayez Shahin fizikus professzorral is, aki éppen Budapestre szóló egyiptomi kulturális attaséi megbízatását vette át. Ő kísért el az akkor még a Kairói Egyetemhez tartozó Beni Suef-i fakultásra.

Momtaz tehát ismét írt, hogy találkozzunk, látogassak el nejemmel együtt minél hamarabb. Váratlanul jött az ötlet, bár még csak március közepe volt, hogy foglaljunk szállást egy egyiptomi RCI apartmanban. Ez megtörtént, és Momtaz levelére válaszolva megírtam neki, hogy két nap múlva hajnali 4 órakor várjon a kairói repülőtéren egy bérelt kocsival és sofőrrel, aki elvisz bennünket a Szuezi-csatorna partján lévő El Morgan Hotelbe, és aki a későbbiekben is rendelkezésünkre áll. Gondolom, óriási meglepetés volt ez Momtaz számára, de becsületére legyen mondva, megérkezésünkkor minden úgy várt bennünket, ahogy megkívántuk.

Hajnali reggeli egy éppen kinyitni akaró, még takarítás alatt álló kis kávézóban, majd irány a 100 kilométerre lévő Szuezi-csatorna! Kedves hely volt az El Morgan, környéke egyszerű, egyiptomi vidéki. Sétára alkalmat adott egy közeli vegyesáru-boltocska és a rendezett II. világháborús katonai temető.

Természetesen Kairó és környékét is meglátogattuk, a gízai és szakkarai piramisokat (9.4.). Mindezen turistalátványosságok minden idelátogatónak már a könyökén jönnek ki, ezért nem is szánok több teret szegény Dzsószer, Kheopsz, Kefren és Mikerinosz fáraóknak.

Egyik napon vacsorameghívást kaptunk a Kairóban lakó, de a Beni Suef-i Egyetemen dolgozó, még Szegedről ismerős Monától. A gyerekei, akik Szegeden még kicsik voltak, felnőtté váltak. Kellemes időtöltés után Mona felkért, hogy a következő szombaton tartsak előadást a PhDhallgatóknak Beni Suefben. Szabadkoztam, hogy éppen a szabadságomat töltöm, és semmiféle tudományos anyag nincs velem. Bájos mosollyal egy papírlapot tolt elém, és azt mondta „– Without any pressure, could you, please, put down the title of your presentation?” (Minden nyomásgyakorlás nélkül, felírnád az előadásod címét?).

Nos, mit volt mit tenni, vettem egy jegyzettömböt és egy ceruzát, megírtam az előadás vázlatát, majd a következő szombaton, szabadon, 90 percben előadtam az anyagot a 40 fős hallgatóság előtt (Plant stress physiology: from signals to whole plant responses – Növényi stresszélettan: a jeltől az egész növényi válaszig).

De előbb el kellett autóznunk a Kairótól délre, 160 kilométerre lévő, Nílus partján fekvő Beni Suefbe. Az út némi meglepetést tartogatott…

Az egyik katonai ellenőrző pontnál megállították autónkat, és kérték az okmányainkat. Talán kellett volna valamilyen úti engedély, vagy hivatalos meghívólevél… minden esetre hosszas magyarázkodás után rendőri kísérettel érkeztünk az egyetemre, ahol hivatalosan is igazoltak bennünket. Biztonságunk érdekében ezután motoros rendőri kísérettel jártunk a vendégházból az egyetemre és vissza, sőt hazafelé, a kairói repülőtérre indulván, a tartományi határig is elkísértek. A médumi befejezetlen piramisba is fegyveres kísérettel mentünk.

Maradandó élményünk lett „hajótörésünk” a Níluson (9.5.). Momtaz meghívott bennünket egy délutáni partira, ami meglepetésünkre egy elég nagy hajóra szólt, amin csak mi ketten a feleségemmel, Momtaz és 2-3 fős legénység volt. Momtaz kosárban hozta a házilag elkészített ételeket, amit ott a hajón voltunk hívatottak elfogyasztani. Szép idő volt, közepes erősségű nyugati szél fújt, egy-két vitorlás is díszítette az ott legszélesebb, 2000 méter széles Nílus víztükrét. Ebben az idillikus képben és hangulatban váratlanul leállt a hajó motorja, és nem is tudták jobb belátásra bírni. A hajót a szél és az ár a túlpart, a keleti part felé sodorta, majd ott meg is állította. Megragadtam a kedvező alkalmat, és kiléptem a keleti part földjére, miközben a legénység és Momtaz lázas sietséggel intézkedtek megmentésünk érdekében. Hamarosan megjöttek a vízi rendőrök, akik visszavittek bennünket a városba, sorsára hagyva szerencsétlen hajónkat.

Hazafelé indulván, éppen virágvasárnap volt: betértünk a Bush helységben lévő St. Paul kopt templomba (9.6.). Nagy vendégszeretettel fogadtak, frissen sült cipóval ajándékoztak meg. A kopt vallás hívei, mintegy 15 millió lélek a 100 milliós Egyiptomon belül, az ősi egyiptomiak leszármazottai, akik természetesen már keresztények voltak az arab hódításkor (Kr. u. 641), de az idők folyamán kisebbségbe kerültek a moszlim arabsággal szemben. Maga a „kopt” szó a görög aegyptosból származik arab szórontással (dar al-Gibt), és először csak a Nílus völgyében élő keresztényeket jelentette. Az aegyptos pedig a az óegyiptomi Hikaptah-ra vezethető vissza, amely Memphis, a főváros egyik neve volt. Mondhatjuk tehát, hogy a kopt keresztények valóban az ősi egyiptomiak leszármazottai, akik másfél évezreden keresztül megtartották identitásukat (hiszen a moszlim arab nem térhet át keresztény hitre).

A templomból való távozásunkkor már várt bennünket a rendőrautó, és a tartomány határáig kísértek bennünket.

Útközben megálltunk a médumi piramisnál, ahol a parkolóhelytől fegyveres őr kísért fel bennünket a piramis bejáratához (9.7.). Ott egy idős vezetővel bementünk a sírkamráig, fényképeket készítettünk. Kifelé az őr szívesen fogadott egy kis baksist. A médumi piramis egyedi a piramisok között, hiszen befejezetlen, és jól mutatja a szerkezetét. Valószínűleg Huni fáraó kezdte az építését, és fia, Sznofru fáraó (a IV. dinasztia első fáraója, Kr. e. 2613–2589) próbálta befejezni, sikertelenül. Ez még nem valódi piramis, lépcsős szerkezete jól látszik, meredeksége azonban nem engedte meg a befejezést. Tanulva a szerkezet korlátaiból, Sznofru megépítette második piramisát, a dahsúri tört falú (Déli) piramist, amely soha nem szolgált temetkezési helyéül. A harmadik, már valódi piramis a Vörös piramis kevésbé meredek, 100 méteres építmény, sikeresen állja az évezredek próbáját.

Elutazásunk estéjét Fayez Shahin professzor, korábbi kulturális attasé Budapesten, Kairó környéki újtelepi villájában töltöttük (9.8.). Válogatott fogásokból álló vacsorával kínáltak, majd „kötelező” erővel néhány óra alvásra késztettek bennünket. Éjjel 2 órakor volt az ébresztő, és a professzor elvitt minket a reptérre.

Kapcsolatunk újult erővel 2016-ban lángolt fel, amikor eljött Szegedre, hogy egy egyetemközi szerződést létesítsen. Nehezen jött össze ez a látogatás, mert komoly autóbalesetet szenvedett, és csak nehezen, bottal tudott járni. Magam is meglepődtem, amikor Ferihegyen fogadtam a kerekes széken megjelenő idős embert. Nagy fáradságába került ez az utazás, de mint mondta, az egészet azért vállalta, hogy velem még egyszer találkozhasson.

Szerzőnkkel történt, Visszhang

Hegyek között, völgyek között…

„Már az első alkalom is nagyon különleges volt, hiszen ugyanebben az évben a Günster-vízesésnél kérték meg a kezemet, ami egy igazi meglepetésnek számított. […] lányos zavaromban végül azt találtam mondani, hogy: „Hol a kandikamera?” Utána persze igent mondtam neki. : )” – Krencz Nóra ilyen és ehhez hasonló történetekbe avatja be olvasóit ezen a héten.

„Mi másról írhatnék nektek a héten? Jelenleg ez a legaktuálisabb téma, ugyanis miközben ti ezt a bejegyzést olvassátok, én épp Ausztriában lógatom a lábam. Nem kifejezés, hogy mennyire rám fért már egy kis pihenés, és igyekszem is kiélvezni minden egyes pillanatát, hiszen többnyire a legjobb dolgok telnek el leggyorsabban.

Már az út tervezésekor tisztában voltam vele, hogy ez nem egy ihletszerzős utazás lesz. Hatan egy fedél alatt. Senki sem nézné jó szemmel, ha én különc módon elvonulnék a saját gondolataimmal, úgyhogy a Megszámlálhatatlan folytatása velem együtt pihen egy hétig.”

Szerzőnkkel történt, Visszhang

Utazás, az ihlet egyik forrása

„Hosszabb, rövidebb utazásaim mindig erős ihletet jelentenek számomra. Nem azért megyek, hogy ihletet gyűjtsek, de ha elkerülök valahová, az ihlet sem marad el.” Hegedűs Rita e heti bejegyzésében így vall utazásai és az ihlet kapcsolódásáról.

„Ritkán nyaralok. Leginkább itthon, megfizethetőbb környezetben. Balaton jó célpont, főleg a déli partot szeretem. Erdély is csodás, az Erdővidék különösen, és szeretem, bár rég láttam Toszkánát is.”

Szerzőnkkel történt

Hazaértem!!! – Barczikay Lilla írása

Barczikay Lilla, az Ad Librum szerzője hazaért olaszországi utazásából, röpke két napra, és megy is tovább, hogy összeszedje a következő könyve vázlatát.

Hazaértem!!!

És imádok itthon lenni. Két teljes napig. Aztán már megyek is tovább, de hát ne legyünk telhetetlenek!

A két utazás persze össze se hasonlítható. Ezúttal nem lesz stresszes, körültekintő pakolás, sem repülés, sem rohanás. Öt perc alatt összedobálom majd a vállalhatatlan ruháimat, aztán a kupacot megspékelem egy fogkefével, és indulhatunk is. Autóval. A világvégi (értsd: Budapestről másfél óra) falucskába, amiről még biztosan nem hallottál, hacsak nem ismersz közelebbről. Nem lesznek városnéző túrák (tulajdonképpen városok sem), nem kell másokhoz alkalmazkodni, csak én leszek és a természet… meg persze az a kismillió ember, akit lecsődítettem magammal. Tehát magány talán nem lesz, de jó hangulat biztosan.

A terv pedig: írás minden mennyiségben.

Jó, oké, tudom (és ha követed a blogot, te is): már egy hónapja is ez volt a terv, de halasztásra került. Azonban most már nincs kifogás, írni fogok! Legalább néhány részt és egy vázlatot. Egyébként sem kell sietni, jön az egyetem, rengeteg időm lesz. Vagy nem? Ja… nem.

Azért kitartóan próbálom magam munkára bírni, de a nyarat nem tudom legyűrni. Ugyanis ha nyár van, akkor pihenünk. Ami már alapból halott ügy az olasz suli és az augusztus végi nyelvvizsga miatt (ne hagyjátok, hogy még egyszer ilyet csináljak!), de azért néha eluralkodik rajtam a vágy, hogy csak legyek, minden teendő és kötelezettség nélkül. Általában olyankor, amikor nagyon bele kellene kezdenem valamibe. Például egy új könyvbe. Vagy a következő heti blogba. Pedig tényleg lenne hozzá kedvem. Csak a semmittevéshez még annál is több.

Amikor pedig végre leülök a gép elé, rögtön eszembe jut, hogy mi mindent akartam elintézni. Például belépni a Neptunba (gyorsan közbeszúrt örömhír: FELVETTEK!), és enyhén lesokkolódva kiírni minden infót, nehogy valamit elfelejtsek. Beiratkozás, gólyatábor, adategyeztetés… mindent átolvastam, sokkal okosabb lettem, de ahhoz nem elég okos, hogy egyedül bele merjek vágni. Szerencsére azonban akad egy tapasztalt barát (fogadott testvér), aki úgyis össze lesz velem zárva három hétig, mi jobb dolga lenne, mint nekem segíteni? Utána pedig már tényleg írhatok.

Persze első lépésként meg kellene találnom azt a füzetet, amibe a neveket és random ötleteket jegyeztem le (nem vagyok szétszórt, egy hónap után más se emlékezne, hova tette. Vagy igen?). Aztán lassan muszáj lesz eldöntenem, hogy egy vagy többrészes legyen a könyv. Mindezek után összeszedhetem a gondolataimat, mert persze pontosan tudom, mi fog történni… az elején és a végén. A kettő között néhány részlet még kicsit homályos. Épp csak annyira, mint a tejköd, amiben gyalog sem mersz útnak indulni. Én is kénytelen leszek lépésről lépésre haladni.

Egy darabig.

Utána pedig nincs más hátra, mint vakon belevágni a többibe és hagyni, hogy a történet megírja önmagát. Hiszen a könyv minden mondatát előre ismerve hol marad az izgalom?

Szerzőnkkel történt

Íróként külföldön, avagy hogyan vakációzzunk ÉS agyaljunk a következő könyvünkön egyszerre?

Barczikay Lilla, az Ad Librum Kiadó szerzője nyaralás alatt próbálja megtervezni következő regényét, több-kevesebb sikerrel.

Fogalmam sincs. De komolyan.
Az alapötlet pedig nem volt rossz: egy hónap Olaszországban, reggelenként nyelvsuli, délután strand, este buli, annál meg mi sem egyszerűbb, mint két óra között vagy napozás közben vázlatot írni, a karakterek személyiségét kidolgozni. Egyébként is kipihent leszek, ráadásként még a jól ismert olaszos dolce vita is megihlet… Gond egy szál se! Úgy készültem, hogy haza már egy kész cselekményvázlattal és néhány előre megírt jelenettel jövök.
Mondanom se kell, nem egészen így alakultak a dolgok…
Az utazásról kis háttérinfó: négyből az utolsó hetemet töltöm Reggio-ban, egy dél-olaszországi városban, azon belül is a külföldiek számára fenntartott, egy hónapos kurzusokat indító egyetemen és környékén. Tavalyról ideköt életem legszebb nyara, idén pedig egyértelmű volt, hogy vissza szeretnék térni részben a nyelvvizsgám érdekében, részben pedig, mert nem tudtam jobb helyet elképzelni. Sajnos most már menne. Kiderült ugyanis, hogy a tavalyi évet nem lehet überelni sem társaság, sem hangulat szempontjából. Ráadásul sikerült minden elképzelhető rosszat bevonzanunk, nem csak nekem, de még a lakótársaimnak is. Így a tavalyi évvel ellentétben, amikor nem akartam hazamenni (komolyan, még Ferihegyen is azt lestem, hol szökhetek vissza a repülőre), idén már alig várom, hogy távozhassak.
Persze, nem örökre. Reggio di Calabria továbbra is a kedvenc helyem marad. Látni kell, hogy az ember megértse, hiszen a város bája leírhatatlan. A házak között megbújó vár, szebbnél szebb templomok és terek. A hullámzó tenger, amire minden utcasarkon vethetsz egy pillantást. Egy séta a Via Marinán vagy az üzletek közötti sétálóutcán, egy buli a parti lidók egyikében. Ha nem jártál itt, elképzelni sem tudod, micsoda nyugalommal áraszt el a város. Ha pedig mindehhez hozzátesszük az itteni mennyei ételeket és a környéken, vagy Szicíliában tett kirándulásokat… Reggio maga a földi Paradicsom.
Ihletgazdag környezet. Mégsem írtam eddig a bejegyzésig egy sort sem. Nem mintha ne lenne miről írnom, vagy időhiányban szenvednék, egyszerűen nem ezzel foglalkoztam. A lépésről-lépésre felmerülő problémákon túl hagytam, hogy elárasszon Reggio nyugalma, és átragadjon rám az olaszok ráérős, nekem stresszmentesnek tűnő életmódja. Megpróbáltam elfelejteni minden bajom (bár lenyűgöző kitartással próbálnak maguk alá gyűrni) és csak élvezni az életet.
Egyedül a szervezett kirándulások hosszadalmas buszútjain sikerült belemerülnöm a következő könyv tervezésébe, de még így sem sikerült a fejemben formálódó jeleneteket és ötleteket egy kézzel fogható vázlattá alakítanom, és valami azt súgja, a maradék egy hétben sem fogok ezen változtatni. Viszont mivel optimisták vagyunk, akár be is tudhatjuk sikernek, hogy a nevek már megvannak, és címnek is van ötletem (amivel fel is rúgtam a sokat hangoztatott, a-cím-az-utolsó stratégiámat, de hát ez van, változnak az idők).
A könyv egyébként nem az Anyám teremtményei és a Bátyám könnyei folytatása lesz, hanem egy teljesen új, különálló történet. Egyelőre egyrészesnek tervezem, de benne van a pakliban, hogy pár év múlva a sokadik rész bemutatóján nevetve fogjuk emlegetni ezt az elhamarkodott kijelentést.
Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy az itteni tapasztalataim beszivárognak majd az új könyv sorai közé, hátha át tudom adni az olvasónak, amit ez alatt a három hét alatt tanultam. Például, hogy egy mosoly csodákra képes, az pedig, aki mindig mosolyog, bármire. Azt is megtanultam, hogy hiába érzed úgy, nem bírsz ki többet, mindig lehet rosszabb (ha peches vagy, lesz is), és azt is végig fogod csinálni! Néha csak ráeszmélsz, hogy jé, egy újabb akadályt leküzdöttem, pedig nem gondoltam, hogy képes vagyok rá. Megtanultam, hogy a sok séta alakformáló, a stressz javítja az állóképességet, és hogy a gyertya, ha valakinek az emlékére gyújtod, lassú, elgondolkodtató lánggal ég.