Címke: vakság

A hópihék titka

Jenei András e heti bejegyzésében arról mesél, hogyan győzte le viszolygását a hóval szemben, miután megvakult.

„Gyerekkoromban nagyon szerettem a havat. Talán azért, mert volt…

Vártuk a telet, ami hidegebbnek tűnt, mint a mostaniak – ennek semmi köze részemről a globális felmelegedéshez –, s mégis jobban bírtuk a mostaninál. Tovább voltunk kint, elázva robogtunk be a házunkba a kályha melegéhez, de azt is csak már akkor, mikor szüleink szó szerint berángattak.

– Nézd meg, csuromvíz vagy már a hótól! – mondták.”

Hangok

Barczikay Lilla kísérletezik. Visszanyúlt gyerekkori novelláihoz, és elhozta nekünk Hangok című művét ölyvekről, vakságról és egy új életről.

Az aprócska változtatások helyett átírtam az egészet. Komolyan. Új fájlt nyitottam, és előröl kezdtem. Ugyanis a mondatok, amiket tizennégy évesen nagy gonddal addig formálgattam, amíg tökéletesnek tűntek, az évek alatt olvashatatlanná váltak. Ugyanazt a gondolatot idősebb fejjel más formába csomagolom. Most már jobban tudom, mit kell kimondani, és mit érdemes homályban tartani. Most megint szinte tökéletesnek tűnik. Aztán ki tudja, talán öt év múlva ez is a kukában végzi.”

Álmokból születik

Jenei András e heti írásából megtudhatjuk, hogyan, mikor láthat egy nem látó is.

„Álom. Egy szó, ami varázslatos, mély és igazán semmit sem tudhatunk róla…

Amióta világ a világ, érdekelte az embereket, hogy hol járunk, amikor álmodunk. Mi az a forma, ahol a nem létező – legalábbis nem minden formában létező – élet játszódik? Mi szabja meg, hogy mit látunk, érzünk „odaát”, és mi dönti el, hogy az jó, kellemes vagy éppen lidérces?”

Hitvilágot teremtettem, és a valóságban megáldottak érte

A Triannita – Az árnylovasok című részben a király megkapja az ország koronáját. Ez igazi feladat volt számomra, hiszen olyan királyi ékszert kellett kitalálnom, ami kinézetével méltó párja lehetne bármelyik, főleg a magyar szent koronának.” Jenei András e heti írása hitről és áldásról.

„Hiszek Istenben vagy legalábbis valakiben, aki valahonnan – akár fentről – irányít minket és sorsunkat. Érzem jelenlétét, de mégsem vagyok vak fanatikus, nem tartom magam vallásosnak. Hiszek, mert valamiben hinni kell.”

Az ikladi parnasszus

Jenei András szerzői oldalán beavatja olvasóit abba, hol tud megihletődni, miként zajlik a tapasztalatszerzés vakon.

„Lehetnék olyan szerző, aki mindenhova jegyzettömbbel, papírfecnikkel, vagy vakságom okán diktafonnal jár azért, ha jön az ihlet, azonnal tudjam rögzíteni. A mai technika ad még más lehetőségeket is nekem, mert a mai vakoknak ott van már az a típusú okostelefon is (vagy akár a régebbi nem okos társa), ami, ugye, az alkalmazásoknak hála, képes hangot kiadva segíteni. Azaz abba is írhatnék. Ha ez így lenne, akkor bárhol és bármikor szabad utat kapna a titokzatos erő…”

Mindent kipróbálok, de az írás örök – Jenei András írása

Jenei András vak íróként talán több élményt átél, több tapasztalatot szerez a világban, mint egy látó átlagember. Erről ír e heti posztjában az írói oldalán.

„Vakként szabadabb vagyok, mint sok látó…

Ha valaki meghallja azt a szót, hogy vak, esetleg találkozik egy vakkal, a legelső ösztönös gondolata, hogy elképzelni sem tudja a másikról: hogyan képes így élni…”

Jenei András beszámol, mi inspirálja vakon

Jenei András arról mesél, hogyan szerez ihletet vakon, mi indítja el a képzeletét, hogy le tudjon írni részletesen egy középkori csatajelenetet. Mi ad ihletet című írása a szerzői honlapján érhető el.

András minden héten szerdán jelentkezik érdekességekkel az életéből és írói mindennapjaiból.

Az írásról kicsit másképp – Jenei András első posztja

Elindult Jenei András író honlapja, és ma felkerült az első poszt is, melyben az írásról beszél András, beleszőve az élettörténetét.

Mikor és hogyan, miért kezdtem el a „papírkarcolást”?

Talán tizenévesen történt, hogy a cukorbetegség miatt sokadjára kórházba kerültem. Egy gyermekkórházba Veszprémben, ahol több korombeli sráccal azon gondolkoztunk, hogy csinálunk egy olyan bandát, amiben verseket írunk…

Akkor ugyan nem szerettem a verseket, mert iskolásként csak megtanulni kellett, értelmét, igazi hangulatát nem éreztem át. De akkori felfogásom alapján nem kellett más hozzá, mint az, hogy a szépen hangzó mondatokat rímekbe foglaljuk.

A csapat nagyon hamar belefáradt, én meg egymás után faragtam a rímeket.

(Ezekből sajnos semmi nem maradt fent, pedig most ha nevetve is, de érdekes lenne visszaolvasni őket.)

Ekkor íródott meg egy öténekes elbeszélő költemény (természetesen akkor nagyon tetszett a Toldi), amely A fekete lovag címet viselte.

Ezután talán évek teltek el, amikor megint, ki tudja miért, egy aprócska füzetecske tele lett egy történetemmel. Gyerekes fogalmazvány lett, így utólag belegondolva, azt hiszem, az ihletet egy rockkazetta borítója adhatta. A történet horrorszerű volt, és a Halál csókja címet viselte.

Ezidőben már érezhettem, hogy jó dolog írni. Olvastam több könyvet, s elbűvölt, hogy egyes írók milyen könnyedén teremtenek világokat, írnak és rajzolnak le olyan történetet, amivel az olvasókat sok-sok oldalon át képesek elvarázsolni.

A versírást elfelejtve egy nyáron, amikor más kint a strandon szaladgál, én kezembe vettem egy műszaki rajzlapot, és rajzolni kezdtem egy kitalált földrészt. Tengereket, folyókat, hegyeket rajzoltam, és mire végeztem vele, egy szintrajzokkal és kitalált nevekkel lévő térképecske állt előttem.

Ezután megnyitottam egy spirálfüzetet, és mire észbe kaptam, egy kalóztörténet elevenedett meg a kockás lapokon Nem mindig a rossz veszít címmel. Hozzáteszem, nem olvastam előtte sosem kalózregényt…

Ezt később átírtam, és két kisalakú füzetbe raktam, amit összeragasztottam, majd még borítót is rajzoltam hozzá.

(Ez már megvan, s most, hogy visszaolvasgatom, könnyesre nevetem magam. De ott alapozódhatott meg, hogy világokat, arcokat, személyeket alkossak, talán elvetettem egy magot, amiből manapság szüretelgethetek.)

Az idő haladt, más könyveket olvasgattam, más ritmust vett fel az életem. A középiskolában talán másként tekintettem az irodalomra…

A teljes bejegyzés itt érhető el.