Sajter Gizella e heti posztjában a hirtelen jött ötletekről és az ihletszerzésről mesél.
„Hogyan írok? Viccesen azt szoktam mondani, hogy akkor írok, amikor diktálnak. De talán ez közelíti meg a legpontosabban az írási szokásaimat. Amikor hallom, amikor látom azt az első sort vagy éppen az utolsót, és egyetlen pillanatra mintha az egész megcsillanna, és már illanna is tovább, ahogyan meg is teszi sokszor, ha nem vagyok elég gyors.”
Mester Györgyi természeti képekkel teli versei nyugalmat hoznak az ember lelkére. Álljon most itt az egyik a kettő közül, a második írói oldalán olvasható el.
Reggeli áhítat
Csicsereg a reggel, oszlik a homály,
párállik a lég, ébred a táj.
Cseppen a harmat, dőlnek a szálak,
fűbe lapulnak, pihe-puha árnyak.
Kábít a hőség, roppannak az ágak,
nyújtózik a táj, minden víz árad.
A tüdő tágul, az elme meg bámul,
mi’ csoda a reggel, mely szem elé tárul.
Rezdül a levél, langy fuvallat kél,
nap sugarával keringőzik a szél.
Mosoly az arcon, tágul a tér,
a reggel bódulata lelkedig ér.
Wanderer János szerzői oldalán megmutatja a nagyközönségnek néhány régi versét. A kettőből egyet mi is közlünk.
Sárguló falevél
Alkonyodott. Elkoptak a színek
A nap aranyszőke haját bíborba mártotta
A tenger halkan duruzsolt
S egy sirály tűnt fel a távolba’
A föveny melletti parkban béke,
Nyugalom és csend honolt.
Az éntudat jóleső érzése
A boldogságnak udvarolt.
Egyszerre lágyan meglepett
Mintha a lelkemből jött volna elő
Valami szomorú mélabú
– Eljár felettem az idő –
Hűvös pára szállt a Nagy Víz felől
A fákon remegtek a levelek
Susogásuk, mint búcsúzene hatott
Egy lehulló társuk halála felett
Lehajoltam s kezembe vettem őt
Az élettől távozót, az elmenőt.
Az ember is elmúl’, noha remél
Csakúgy, mint e sárguló falevél
Volt olyan, ki szívéhez közel állt?
Kinek, hogy nincs többé, az belül fájt?
Volt-e igaz barátja, aki szenved,
S magának kíván hasonló halott testet?
A révületből magamhoz térve
Körülnéztem s ím, azt vettem észre,
Hogy egy kis csillag már fenn ragyog
– S most én is épp’ oly egyedül vagyok –
Mint az elhullt Nap-színű falevél
S magasan ott, a csöpp égi-tünemény.
Jenei Andrást és feleségét nagy meglepetés várta az esküvői szertartásukon. Erről ír e heti bejegyzésében.
A bejegyzésben Jenei András egy korai verse is olvasható.
Együtt tűntek el valahol,
együtt szárnyaltak messzire.
Lelkem azóta fuldokol.
Elmúlt?
(Vércsék tánca, részlet)
Villax Richárd e heti bejegyzésében megmutatja olvasóinak életszakaszait: a folyamatot, miként jutott el a regényírásig.
„Pontosan egy évtizede történt. Diszpécserféle voltam egy félig földbe süllyesztett irodában. Azaz: inkább csak lettem volna, ha megszólal legalább egy alkalommal a telefon.”
„Az eltitkoltak csendben várnak, / nem sírnak, nem ordibálnak, / szelíd, kedves, selyem-lények, / akik nélkül nincsen élet. / Azaz van, de poshadt szürke, / elveszne az örök ködbe. / Csakhogy mindegy, mit gondolnak, / sosem-volt-lesz eltitkoltak.”
