Bárdosi Attila: Állati tükörképek

Aesopus, La Fontaine fabulái, meséi, Nagy Lajos ironikus, prózai jellemképei, Romhányi József nyelvi zsonglőrmutatványai; ki ne ismerné ezeket a páratlan alkotásokat, amelyeknek közös jellemvonása, hogy főszereplői állatok. A kézben tartott verseskötet - hangulatilag más jellegű megközelítéssel - ezek közé sorolható be, Nem példálózva, úgymond a „mutatóujjat“ fölemelve, hanem az emberi agyban tükröződő, valóságként fölfogott klisék, téveszmék, és az állatok által reflektált emberi tükörképek révén tart elénk (görbe)tükröt, feltárva ezzel azt az alapvető hibát, amelyet mi ismételten, újra és újra a környezetünkben élőkkel szemben csökönyösen elkövetünk: Mindent a saját szemszögünkből magyarázunk, mindent a saját tapasztalataink szerint, a saját erkölcsi normáinknak keretén belül, határtalan arroganciával ítélünk meg. Ez ugyanúgy érvényes egy állatfaj teljesítményének minőségi (le)értékelésére, mint azok intelligenciájára, szociális, valamint érzelmi viselkedésére. Ezzel szemben sokkal logikusabb és ésszerűbb lenne, ha mindent és mindenkit saját adott környezetének, életkörülményeinek határain belül bírálnánk el és minősítenénk. Ha ezt tennénk, hamar világossá válna, hogy az úgynevezett felsőbbrendűségünkbe vetett hitünk megalapozatlan. Az evolúció szemszögéből nézve; senki és semmi sem fejlettebb vagy fejletlenebb a másiknál, feltéve, ha saját mércéjével és saját környezetén, életterén belül mérettetik meg.

Jóllehet a rejtvényszerű versek elején nem szerepel a cím, biztosak lehetünk abban, hogy néhány sor után nem csak a versekben szereplő állatokra, hanem önmagunkra is ráismerünk majd.