Ferenczi Krisztina: Tűnődés egy gondolatsoron - versek

Sok magányos éji óra szülöttei ezek a versek. Csillagokat számlálva kémleltem az éjszakai eget, mint aki keres valamit. Mit kerestem? Önmagam... Vágyakból, álmokból, káoszból igyekeztem csillagképeket építeni; megfejteni a bennem áradó lét minden atomját; kiismerni a szelet, mi arcomhoz ér; az éji csendből dallamot szűrni; csillagfényeket olvasztani homlokom mögé...

Szürke percek színes virágai ezek a versek. Számtalanszor álltam egyedül a tömegben, figyeltem a rohanó embereket, kik a gondjaiktól fásultan elfelejtenek élni, érezni, hinni... Sokszor éreztem vágyat, hogy csak egy szót szóljak, csak annyit: állj! Állj meg, ember; állj meg, idő! Csak egy pillanatra, nézz fel az égre, nézz mélyen magadba: micsoda titkokat láthatsz...!

A szerző

„Mikor az éj leszáll s a csillagok feljőnek, mikor a világ szavai elhalnak, elkezd beszélni a természet, akkor a végtelen mindenség megnyílik s az ember lelke lát.”

                                                                          /Jókai Mór/