Füleki Gábor: Zengő anakronit

Első kötetek megítélésénél gyakran szerepel az ,,ígéretes” jelző. Biztató, de fenntartással buzdító szó. Füleki Gábor debütálásakor nem alkalmaznám ezt a kifejezést. Úgy vélem, hogy türelmesen érlelt, csiszolt, válogatott verseinek gondosan, tudatosan komponált gyűjteménye túl van ezen a küszöbön. Nem ígéret, inkább ígérkezés nélkül a beváltás kezdete.

Széles Klára irodalomtörténész

A kötet hangja találkozókra invitálja olvasóját, találkozóra a nyelvvel, találkozóra egy léttapasztalattal, egy megértésbe vonással és találkozásra önmagával, önmaga itt-létének másával, vélt-remélt perspektívájával.

Füleki Gábor erős, gazdag, plasztikus képiségű, jó ritmusú, zengő akusztikájú költői nyelvvel ajándékozza meg közönségét, ilyen nyelvbe vonja be olvasó-társát. Ez a nyelv nem ancilla, nem valaminek, valakinek a (ki)szolgálója, eszköze, ez maga az a totális entitás, amelyre az arc (facies) metaforával mutat rá, „arcod: anyanyelv”.

A szövegek hangja a szubjektumnak olyan találkozásáról, olyan mély megértéséről, nem át-, hanem megéléséről ad hírt, amelyben a tudat a tér és az idő kreatúráival nem mint mással, nem mint ellenféllel, nem mint legyőzendővel áll szemben, hanem úgy viszonyul hozzájuk, mint a saját bensőségességéhez („hozzád simul tér és idő”).

A vers hangja ez átfogó találkozáskor nem kényszerül szembesülni a mysterium tremendummal, sem azzal, ami ennek következménye: a szubjektum (átmeneti) kiüresedésével, ürességével - az abszolút transzcendens itt szeretőn fogja át a létezőket, szelíd derűvel tartja kezében őket.

Az olvasó elfogadhatja a szövegek kínálta kettős tapasztalatot: újraalkotva maga is részesedhet e költői nyelv bőségében, és részesedhet abban az univerzális léttapasztalatban is, amelyet ez a nyelv involvál, átfogni képes - s amelynek olyan gyakran híjával vagyunk.

Kovács Kristóf András irodalomtörténész