Mester Györgyi: Vízió - Novellák

Először csak permetszerű ködként szitált, szemerkélt az eső. Mivel az ég szeplőtelen volt, ráadásul a nap is sütött, valaki megjegyezte, amit ilyenkor szokás, „veri az ördög a feleségét”.

Másnap azonban, szinte percre pontosan ugyanabban az időben, beborult az ég, és nagy cseppekben esni kezdett. Hullt az égi áldás, kopogva, hangosan dobolt a bádog ablakpárkányokon. Áldás volt, mert rég nem esett már eső, jót tett a sarjadó vetésnek, tisztára, fényeszöldre mosdatta a fák leveleit, elverte az út porát. Késő délutánra kiderült. Kéken, mosolygósan feszült a föld fölé az égi palást, s a felfrissült levegőt örömmel lélegezték be a táguló tüdők.

Harmadnap, a már ismerős időpontban, ismét esni kezdett. Az ég haragosan elfeketült, fényes rést csupán a cikázó villámok nyitottak rajta, félelmes dörgések kíséretében. Zuhogott, szakadt, mintha dézsából öntötték volna. Reggelre nagy tócsákban állott a víz, a fák leveleit helyenként cafatosra szaggatta a fergeteges szélvihar, mely az előző napi felhőszakadás velejárója volt. Hegyes sarkú körömcipők, fényesre dörgölt férficipők, apró tipegők kerülgették a járdák, az utca gödreiben megülő esőlét. Itt-ott fojtott szitkozódás hallatszott: ez nem is pocsolya, ez már valóságos sártenger. Pedig a java még hátravolt…

Háromnapos eső nem ritkaság. Ezzel nem is lett volna baj, hiszen eddig, a csapadékos délutánokat követően, estére mindig kitisztult az idő, egyre tovább maradt világos, és néha még a nap is kisütött.

Csütörtökön azonban, a hét negyedik esős napján, valami megváltozott. Először csak beborult az ég, majd egyik percről a másikra, orkánszerű szél támadt. Nyűtte, szinte földig hajlította a vékonyabb fák törzsét, s oly lendülettel kergette végig az utcán a szemetet, mintha legalább is, a célba elsőként való beérés lenne az őrült futam tétje. Aztán megnyílt az ég gyászfekete kárpitja, s az eső úgy szakadt le, mintha hatalmas, végtelenített dézsából, folyamatosan öntenék. Hamarosan megteltek az árkok, az utakon hömpölygött a ví