Mester Györgyi: A LEGJAVÁBÓL - válogatott novellák

Szerette a tengert. Olyan fájdalmasan szép volt a látvány. Szemében visszatükröződött a lenyugvó nap tüze, mely lángoló vörösre festette a tenger azúr fényét, majd a hanyatló nap belebukott a végtelenbe, és a nagy víz kioltotta a tüzet. Ezt csodálta minden este, s a csendet, mely telítve volt a nászukat ülő kabócák örökös cirpelésével, a tenger mormogásával, a partra csapódó hullámok halk, egyenletes neszével, s a szelídülő langy fuvallat érzéki susogásával.

Napszálltával a tenger fölé mélyfekete lepel borult, elfedve minden rosszat, minden csúfságát a keserves életnek, s betakarta őt is.

…a tenger minden éjjel kiszökött a medréből. Ő is szerette a fiút. A napcserzett fiatal arcot, a fekete, szomorú szemeket, a rakoncátlan hajat, mely olyan hullámokat vetett, mint maga a haragvó tenger. Hol a szülöttének érezte az apátlan-anyátlant, hol szeretőjének, kivel szakadatlan kívánt együtt lenni, együtt érezni, lélegzeni… A kalyibához igyekezett hát unos-untalan, de hullámai nem bírták erővel, s előbb haltak el a kagylótörmelékes parton, minthogy elérték volna azt…