Nagy Enikő Éva: Főnixmadár - válogatott versek

Ennyi idő távlatából lágyan sejlik át a fény a lombokon. Meleg sugárba burkolja mindazt, ami valamikor maga volt a szenvedés. Az idő csodát tesz. Érlel, elhomályosít, szépít, vagy elfeledtet, benne rejlik az örökkévalóság. Az idő gyarló tollpihe, messze röpíti a feledés. Végtelen, mindenható, pedig csak egy törpe szó, mégis hatalmas. Semmissé válik a minden, porrá a szikla, a 16 év csak egy villanás…

16 év. Ennyi telt el azóta, hogy megjelent a ”Lélek az ezüstpapírban” című kötetem..

A ”Lélek” ott van mindenütt. Azóta is. Néha félszegen, szégyenlősen elbújik, elrejtőzik valami láthatatlan paraván mögé, aztán újra előcsalogatja egy bűvös erő, ami csak van, nem tehet róla sem ő, sem én. Nem tehetünk ellene semmit. Röpít, szárnyára vesz a fény, írni, írni, írni…

Magától rajzol a toll, lebben a szárnya, nyomát otthagyja a papíron. Így, így, így…így jó. Végre hazatalálsz. Mindig, újra, annyi keserűség után. Mikor már azt hitted, üres minden, a ”Lélek” eltölti szívedet. Meleg, szeretetteli áramlat, lágy simogatás. Örökkévaló.

És itt már szétfoszlik az idő, nem is volt soha. Csak a szeretet. Az emberi alkotás csodája, ami lehetővé teszi a létezést. Ma már tudom, csak a szeretet által létezünk.

Nagy Enikő Éva