Megjelent Szakáczky Edit verseskötete, a Lélektérkép. Már megvásárolható a kiadó könyvesboltjában. Ha a gyönyörű borító nem lenne elég meggyőző, közlünk három verset a költő tollából, melyek a kötetben is elérhetőek.
Ha megszólal a csend
Négy fal között, két szó között,
két szó közé csend költözött.
Két fal közé, szavak köré…
Ma fehér ruhába öltözött…
Az ártatlan némaság,
ki álmából felkiált,
mert élni tovább már nem kíván.
Menj hát, menj el, hófehér némaság,
itt nem tart vissza többé senki már!
De hol marad a szó, a jó, a mindenható…?
Mi lát, mi hall, mi érez, mi felpezsdíti véred?
Mi megölel, ha fáj, mint régi, jó barát.
Mi legyőz veled ̶ bármi sors jön ̶ minden akadályt.
Hát gyertek haza, bölcs, jó szavak!
Ha kezünkben csak ennyi maradt,
ha a forrásból is csak kő fakad,
a szív is mindig hideg marad…
Gyertek velem, gyertek, szavak!
Színezzük át a fehér falat,
a várost, a mezőt, a szürke tavat…
Fessünk újra együtt tavaszt!
A buszmegálló
Szervusz, kedves buszmegálló, régi cimborám!
Ki vártál velem magányodban sok-sok délután.
Ki láttál nyomort, boldog mosolyt szürke arcokon,
ki befogadsz, s majd elengedsz a roskadt partodon.
Ki mindig ott vár, s hagyni nem fáj végső búcsút soha,
ki tűr, és tűr, úgy mozdulatlan, s nem kérdezi, hova…
Hová tart a nagy tömeg, mely elhagyja ezerszer,
melyet megóv naptól, jégesőtől, dacolva szelekkel?
Kit nem ölel meg boldog gyerek, nem kap érte hálát,
csak elhagyják, mint megunt játékot, s néha visszavárják…
Ki tűri népek lustaságát, otthagyott szemetét,
tábla tövén tárolód is színültig tele rég…
Kedves, drága buszmegállóm, mi lesz így tevéled?
Lesz-e, ki majd segít rajtad, mielőtt bevégzed?
Lesz-e, kinek gondos keze szemeted elsöpri,
ki nem száll fel a sárga buszra, s magányod eltörli?
Drága, kedves buszmegállóm, ez hát a te dolgod:
megérkezünk, s elhagyunk, mert így van írva sorsod…
Lélektérkép
Nyár van. Nyár van a világban.
Nyár az utcán, nyár a réten,
csak a szív fázik fagyos telében…
S tónak befagyott jegében
nézi most beborult egének
tükröződő képét…
Mint egy élő térkép…
Az átvonuló felhők
úgy formálódnak képpé,
s válnak teljes egésszé…
Válnak előbb utakká,
hogy léted kulcsát kutatván,
majd csillagfény és hold sugara
éjjel utad mutassák.
Válnak aztán zsenge rétté,
kedves, napos, szép vidékké,
hol megpihenve újraélnéd
régmúltakba veszett békéd…
Később tengerekké válnak,
hogy hullámok vad gyomrában
kapaszkodva vitorládba
evezz a béke tavára…
Majd rettegett erdőhöz érsz,
mi mindig hideg, bús és sötét.
Félelem nyeli el magányod,
kiutad még nem találod…
Egy árny lopózik lassan mögéd…
Nézz fel, nézz a lombok fölé!
Nem félsz többé, indulsz tovább,
magad sem tudod még, hová…
Csipkés ormú hegyek várnak,
a csúcs, az út a szabadságba…
Csákány, kötél, bakancs nálad,
ha a sziklák rajtad kifognának…
Sivatagban ér a reggel,
hol pusztító, vad szelekkel,
vadnyugati fegyverekkel
megküzdesz majd száz sereggel…
Hosszú volt, és nehéz harcod,
porba hajtod fáradt arcod.
Szíved mégis ébren tartod…
A sok sebhely szinte mardos…
De nem adja fel még a harcos,
ő nem szenvedi a kudarcot…
S bár messze még az útja vége,
bátran mondja: lám, megérte!
