A 87. Ünnepi Könyvhét negyedik napján, vasárnap kora délután került sor a Vörösmarty-szobor melletti színpadon a Könyv Guru által szervezett kerekasztal-beszélgetésre a memoárokról – Közkinccsé tett magántörténelem címmel. A beszélgetés meghívott vendégei voltak:

• Soós Gábor társadalomkutató, az Ad Librum Kft. Memoár Kiadójának vezetője;
• Kovács Ilona műfordító, irodalomtörténész, egyetemi tanár, Casanova visszaemlékezéseinek magyarra fordítója, a szövegek válogatója, szerkesztője;
• Virágh Ildikó újságíró, a Kardokkal ékesített – Afganisztánban tűzharcot átélt magyar katonák visszaemlékezései című kötet szerzője;
• Nádasi Krisz író, szerkesztő, az Íróakadémia mentora, aki rovatában maga is rendszeresen ad tanácsokat e témában a Könyv Guru portálján;
• Zeke Gyula író, történész – Vázsonyi Vilmosné Szalkai Margit: Egyszer volt… Emlékirat 1947-ből című kötetének szerkesztője.

A beszélgetést Illényi Balázs, a Könyv Guru főszerkesztője moderálta.

Az első kérdésre, hogy miért is írnak az emberek visszaemlékezéseket, Kovács Ilona kiemelte, hogy például Giacomo Casanova, a híres XVIII. századi velencei kalandor, író – az első olyan emlékiratíró, aki mint emlékiratíró lett híres – például azért kezdett bele memoárja megírásába, mert élete végén egy csehországi gróf könyvtárosa lett, és ez a számára degradáló helyzet annyira frusztrálta, hogy az orvosa azt tanácsolta: próbálja feleleveníteni a szép emlékeket, Velencét és a nagy kalandokat, amitől talán visszatér az életkedve. Más kérdés, hogy

máig nem lehet pontosan tudni, mi az, ami tényleg a női szívek meghódításáról híres kalandorral történt meg, és mit vett át mások életéből, hogy színesítse a sajátját.

Vázsonyi Vilmosné, a sokáig méltatlanul elfeledett polgári demokrata politikus, a ki nem tért zsidóként első magyar miniszter felesége pedig azért fogott újra tollat 1947-ben, mert 1931-ben, a férje halála után nem sokkal írott visszaemlékezései idején még sokan éltek a szereplők közül, így nem lehetett teljesen őszinte. De sokat nyomott a latban a második világháború traumája, fiának elvesztése és egyáltalán a polgári Magyarország összeomlása, hogy úgy érezte, papírra kell vetnie emlékeit.

Egészen más volt a helyzet a Virágh Ildikó által meginterjúvolt katonákkal, akik tűzharcban vettek részt az afganisztáni NATO-misszió során. Ők nem szerettek volna az átéltekről beszélni, egyáltalán azokra emlékezni, mivel sokszor annyira sokkoló élményekről volt szó, mint például a 2010 augusztusi robbantásról, amelyben két magyar katona életét vesztette. A honvéd vezérkar buzdította az újságírót, hogy készítse el mégis ezekről a hősiesen viselkedő katonákról ezt a riportkönyvet.

Soós Gábor úgy látja, a magánemberek közül alapvetően két csoport akarja kiadni az emlékeit: egyrészt az idős emberek, akik szeretnének valamilyen formában elszámolni az életükkel, másrészt olyanok, akik traumatikus élményeket éltek át. Náluk is megjelent afganisztáni misszióját elmesélő katona, valamint egy édesanya, akinek a kamasz lánya rákos betegségben halt meg. Ez utóbbi

attól volt jó, hogy „nem merült el az önsajnálatban, hanem megmaradt tárgyilagosnak, távolságtartónak és ettől vált hitelessé az olvasó számára”.

Nádasi Krisz a memoárok értékessége kapcsán arról mesélt, hogy őt elkészült visszaemlékezésekről szokták kérdezni, fele részben olyanok, akik szintén valamilyen traumát éltek át. Ő két dolgot szokott javasolni a szerzőknek: alakítsák úgy a szövegüket, hogy legyen benne dramaturgiai ív (el kell dönteni, hogy kezdi az ember, milyen eseményeket vesz bele és hogyan fejezi be), másrészt érdemes valami reménykeltő dologgal befejezni. Valamennyire íróvá kell válnia az emlékiratszerzőnek, mert a nyers emlékek csak magunknak és a családunknak igazán érdekesek.

Az írói kvalitások, az írói fogások használata már csak azért is lényeges – tette hozzá Kovács Ilona -, mert a jó visszaemlékezések vagy attól érdekesek, mert olyan fontos, mások által meg nem írható történelmi eseményekről szólnak (mint például II. Rákóczi Ferenc szinte kizárólag csak forrásként olvasható emlékiratai), vagy pedig, mert olyan izgalmas, érdekes szövegek, mint a már említett Casanova memoárja, vagy más, nagy írók önéletrajzi szövegei. Casanova egyébként, aki arról lett híres, hogy elsőként szökött meg a hírhedt velencei Ólombörtönből, élőbeszédben szépen ki is csiszolta ezt a történetét (a többivel együtt), és ettől ma is olyan a szövege, mintha ülne az olvasó mellett és mesélné.

Egyetértett az írói kvalitások szükségességével Zeke Gyula is, aki ennek kapcsán megemlítette, hogy Vázsonyi Vilmosné két visszaemlékezése esetében kiugró a stílusbeli különbség, mivel az elsőt még alaposan szerkesztették, míg a második a szerző fésületlen szövegét tartalmazza. Ez pedig arra is példa, hogy

legyen valaki bármilyen lenyűgöző személyiség, előadó szóban, attól még nem biztos, hogy az írása – bármilyen fontos eseményekről, személyekről szóljon – magával ragadó lesz.

A pongyolaságok, ismétlések, történeti átfedések azonban önmagukban is érdekesek, fontosak lehetnek.

A rosszul megírt szöveggel a kiadó sem tud feltétlenül mit kezdeni – hangsúlyozta Soós Gábor is -, ám vannak szövegek, amelyek felülemelkednek az irodalmon túli szempontok. Az afganisztáni katonák visszaemlékezései sem attól érdekesek, hogy olyan sima mondatokban tudtak a szereplők beszélni, hanem azért, mert ott voltak. Ez nem megismételhető, ez velük történt, így amit elmondanak, az önmagában hiteles. Más kérdés, hogy amint azt már Virágh Ildikó fűzte hozzá, ezek a katonák nem akartak visszaemlékezni, ám amint mégis sor került a tragikus események felidézésére, mindannyiukban azonnal felmerült, hogy mit csináltak rosszul, hogy érdekessé váltak az olvasók számára. Hiszen erre a beszélgetésre nem került volna sor, ha minden rendben ment volna.

„Ezeknek a katonáknak a legnagyobb tragédia az életében az, hogy ők túlélték.”

Arra a kérdésre, hogy mi a teendője a szerkesztőnek, ha tévedésen vagy valótlanságon kapja a szerzőjét, egyöntetűen az volt a résztvevők válasza, hogy mindig mérlegelni kell a tévedés súlyát. A „szimpla”, a történet szempontjából irreleváns ténybeli tévesztéseket könnyű kijavíttatni, a tudatos vagy tudattalan csúsztatásokat, ellentmondásokat viszont hagyni kell, mert ezek a kutatók, olvasók számára árulkodó jelek az illető emlékezetéről, látásmódjáról. Ezeket jegyzetekben lehet (például történelmi személyiségek esetében) pontosítani, tisztázni – legalábbis tényszerű dolgok esetében.

Aki a vasárnapi kerekasztal-beszélgetés egyéb részleteire is kíváncsi, azok számára Könyv Guru hamarosan közzéteszi az eseményről készült videó szerkesztett változatát is.