V. Kiss Orsolya írása a bántalmazás legjobb ellenszerére, az önszeretet fontosságára hívja fel a figyelmet.
Ha Lilla Disney-hercegnő lenne…
Barczikay Lilla, a Bátyám könnyei szerzője tanulás helyett blogot ír, és kvízeket töltöget. Hogy a vizsgáival mi lesz, azt nem tudni, ellenben fény derül rá, melyik Disney-hercegnő illik legjobban az írónőhöz.
A blogbejegyzés itt olvasható.
Picinke és a kisvasút
Mester Györgyi e heti novellája igazi lélekmelengető ebben a nagy hidegben.
„Picinke volt a legkisebb a madártestvérek között. Cinke mama már tojáskorában is nagyon óvta, mert attól félt, az apró tojás valamerre elgurul a fészekben, eltűnik a szeme elől, akkor pedig nem tudja a testével melengetni, és tán ki sem kel a fióka.
Nyáron remekül elvoltak a kismadarak. Csak csiviteltek, torkoskodtak, hol a levegőben fogták el a rovarokat, hol a fűből kapták fel azokat a csőrükbe. Egyszóval csodásan telt a nyár. Mindenki boldog volt, jóllakott és elégedett.
A nyarat követő átmeneti, hűvös őszi időt azonban hamarosan felváltotta a zord tél. A bogarak nem járták már kerge táncukat a levegőben, és a zúzmarás fűből nem lehetett szemernyi élelmet sem felcsipegetni. A cinkecsalád éhezett.”
Legjobb és leg(el)borzasztóbb könyvélményeim
„Van egy lista a fejemben, amire mindig újabb és újabb lehetséges olvasmányokat „jegyzek fel”, és ha végeztem az egyikkel, máris jöhet a következő.” Krencz Nóra könyvélményeiről mesél ezen a héten.
„Nem vagyok túlzottan válogatós, de tény, hogy elsőként egy könyv borítóját nézem meg, és csak azután olvasom el a tartalmát. Ha azonban a tartalom nem fogott meg, gondolkodás nélkül visszateszem a polcra. Meglehet, sok kellemes élménytől fosztom meg magam, de akad még sok más regény, ami kárpótol ezért a veszteségért.”
Mi a jelen, a múlt vagy a jövő?
Jenei András e heti írásában az emberi kapcsolatokról, egymás segítéséről és megbántottságról beszél.
„Amikor az ember ösztönösen, és mert lénye ezt diktálja, segít. Nem pénzért, nem félelemből, hanem azért, hogy jó legyen. Lehetőleg mindenkinek – még akkor is, ha ez lehetetlen küldetésnek ígérkezik –, és senki ne sérüljön.”
Fekete szilveszter
Mester Györgyi szilveszteri krimije elolvasható egy novellában szerzői honlapján.
„A nyugat-virginiai kisváros lakói, mint ilyenkor szerte a világon mindenütt, már egy hete ünnepi lázban égtek. Túl a karácsonyon, a gyomrok épp csak megpihentek, már készülni is kellett a nagy szilveszteri evészetre, ivászatra.
Az éttermekben minden helyet jó előre lefoglaltak, teltházra, magas bevételre lehetett számítani. Csupán a Gesztenyéskert vendéglő tulajdonosának fájhatott a feje, mert a forgalma igencsak megcsappant, amióta közvetlen szomszédságában felépült a városka büszkesége, a háromemeletes Kultúrcentrum. Ez – többek között – otthont adott egy étteremnek is, mely nagy befogadóképességű és pazarul berendezett volt. A kisvárosban még senki nem látott üvegpadlót, falba épített akváriumot, egzotikus növények keltette mediterrán hangulatot, vagyis mind olyasmit, amit egy egyszerű étteremtulajdonos nem engedhet meg magának hullámzó látogatottság mellett.
Az év utolsó napján, már délben megkezdődött a nagy készülődés. Mindenki sütött-főzött, csak a gyerekek voltak láb alatt, unatkoztak, mert fekete volt a karácsony, még egy szem hó sem esett. De, hogy a nevezetes nap garantált sikeréhez semmi se hiányozzon, a Nagy Időjárásfelelős, a Mindenható gondoskodott erről is: kora délután váratlanul beborult az ég, a csapadékkal terhes, sötétszürke felhők dunyhaként borultak a városka fölé, majd – a gyerekek legnagyobb örömére –, csendesen, de kitartóan szállingózni kezdett a hó. Aztán csak esett, esett…”
A Hajnal kan
A napokban rábukkantunk Vida Gusztáv egy 2005-ös írására, mely a Vadaszat.net oldalon jelent meg.
Álljon most itt az első néhány bekezdés, a teljes vadásztörténetet a fenti linken lehet elolvasni.
„… a világ egy kicsinyt olyan, mint amit elhiszünk belőle .
Nem is tudom, melyik a mélyebb ösztön? Egyidős tán. Fajfenntartás, zsákmány. Örökös, örökölt gén. Ma már másképp hívjuk, szelídebben: Szerelem és Vadászat…
Véletlenül akadt a kezembe
.
Nem tudom egészen elmondani.
Egy percre azt is sajnáltam, hogy nem férfinak születtem. Az erdő miatt, a vadak miatt. A vadászat miatt. Titkát, így nekem még kevésbé adja. Mégis befogad. Csodaerdő.
Valamit megértettem mélyen s váratlanul az erdőből. Belém jött a tudás, s a vágy is egy időben. Mintha ezzel születne mindenki, csak a város közben lezárja szemeinket. Valami igazi jó történt most velem.
Az erdőt vágyom Vajka, az erdőt, a sűrűt amelyet jártunk. A vadat, az ősotthont kívánom, a kíméletlen öntörvényeit, hogy hideg, sötét, büszke. Az állatokat akarom. S minden lényét és virágát.”
Légy szabad!
Szakáczky Edit ezen a héten is jelentkezett egy erőteljes, derűlátó verssel.
Légy szabad!
Ki tart téged vissza?
Ki mondja, hogy itt vagy
csak szép és jó nekünk?
Ki működsz ellenünk.
S most békés szellemünk
mered háborgatni.
Mint égbe szökő,
szabad madár,
erőd fitogtatni.
S ki próbál kioktatni
ím süket fülre talál…
Ó, te hiú, s galád
lénye e földnek!
Hát hajtsd le büszke fődet.
Nem méltó ez tőled.
Nézd az írást, kőbe vésve,
hétpecsétes hű ígéret.
Kit szolgalétre szült az élet
szabadságot nem remélhet.
Vagy talán mégis, és félünk,
de miért is? Az Istenért is!
Mert hív már, hív a napfény,
ó, a szép szabadság,
s tán nem rendít meg újra
már a szédítő magasság.
Mert hinni vágyod, s talán látod,
végre szép tavasz vár.
Hisz minden telünk véget érhet,
csak azt mondd neki: viszlát!
Összegzés és egy újévi fogadalom
„Azzal zárnám az évet, hogy Nektek, akik az indulásom óta minden bejegyzésemet olvastátok, hálásan megköszönöm, amiért péntekenként visszatértetek az oldalamra, hogy megismerjétek a gondolataimat! 🙂 Remélem, nem okoztam csalódást senkinek, és jövőre is velem maradtok. Mindenkinek eseményekben és sikerekben gazdag, boldog új évet kívánok!” Krencz Nóra utolsó írása a 2016-os évben.
Karácsony a Bátyám könnyeivel
Barczikay Lilla megkésett ajándékként elhozta nekünk Nita és csapata karácsonyi jelenetét a Bátyám könnyeiből.
„Mindenki a pajtába sereglett. Hosszú asztalunk roskadozott az ünnepi finomságok alatt, a mézeskalács és a fenyő illata émelyítő eleggyé keveredett a levegőben. Hirtelen elmúlt a stressz, az elmúlt heteket végigkísérő görcsös igyekezet, hogy mindent tökéletessé varázsoljak. Nem bosszankodtam tovább a törött díszek, a fiúk feledékenysége miatt. Pedig aznap reggel egy pillanatig se gondoltam volna, hogy ez valaha sikerülni fog.
Mindent előre elterveztünk, szétosztottuk a feladatokat, sütnivalókat, vennivalókat. Az utolsó napokban alig láttuk egymást, mindenki az ajándékokat próbálta beszerezni, vagy a konyhában mentette a menthetőt. Ezt a részét Dylan vállalta, engem a sütő közelébe sem engedett. Még azt is rosszallóan figyelte, ahogy gabonapelyhet szórtam a tányérba. Rám az ajándékok maradtak, ami, bár szokás szerint mindenki csak valami apróságot kapott, egészen az idegbaj határáig kergetett. Karácsony előtt este mégis mindketten elégedetten feküdtünk le: a másnapi menüt sikerült bepréselni a hűtőszekrénybe és az ajándékok is ünnepi csomagolásban tornyosultak a szekrényben. Nálunk minden rendben volt.”