Hegedűs Ritának tanárként van lehetősége felfedezni a gyerekekben a tehetséget, és él is munkája adottságaival, és írásra készteti őket. Erről mesél e heti bejegyzésében.
„Tudom, hogy nem mindenkinek van ehhez kedve vagy lehetősége. Nálam mindkettő adott, így szeretnék segíteni másoknak is, akik gyerekfejjel valami érdekeset mutatnak magukból. Nem biztos, hogy meg is akarják mutatni, előfordul, hogy véletlen a felfedezés öröme és meglepetése, de annál izgalmasabb.”
Krencz Nóra e heti bejegyzésében megoszt velünk néhány érdekességet Megszámlálhatatlan című könyvéről.
„Többször is említettem már, hogy nehéz időszakon mentem keresztül, amikor megírtam a regény első fejezetét. Papírra vetettem mindent, ami akkor és ott kikívánkozott belőlem, de abban a lelkiállapotban nem szántam rá magam, hogy kitaláljam a szereplőim nemét.
A könyv megjelenése óta a fülembe jutott, hogy néhányan kissé zavarba jöttek, amikor ráébredtek, hogy az általuk elképzelt gyenge és csetlő-botló nő, valójában hímnemű egyed. Őszintén szólva fogalmam sincs honnan jött a késztetés, hogy egy férfi szemszögéből meséljem el, de azt kell mondjam, imádtam. Olyan könnyű volt dolgozni vele. Ő egy jó „alapanyagnak” számított. Különösen azért tudtam nagyon ráhangolódni a karakterére, mert egyes szám első személyben írtam meg mindent, amin keresztülment, így tökéletesen azonosulni tudtam vele, és az olvasó is közvetlenül ismerheti meg a gondolatait, a reakcióit és a véleményét.”
Mandi nem lógatta a lábát, íme a második kritikája Barczikay Lilla sorozatának folytatásáról, a Bátyám könnyeiről. Köszönjük szépen az őszinte véleményed!
Szemelvények a recenzióból:
„… ezt a részt már egy az egyben a gördülékeny stílus viszi el a hátán.”
„Tetszik, hogy az írónő nem fél hozzányúlni a karakterekhez. Aki útban van, fogja, és kezébe ad egy hullazsákot, hogy a sztori végére biztosan föld alá kerüljön.”
„Vannak, akiknek a regény jön be, de egy ilyen stílust, amit nem igazán tudnak kihasználni regényformában, lehet, hogy novelláskötetnél érdemesebb lenne kamatoztatni.”
„Ma pedig, ahogy épp zseniális sorozatok frissen megjelent köteteire bukkanva ujjongtam a gép előtt, rájöttem, mennyi mindent elárulnak rólam kedvenceim. Vagy éppen mennyire meghatározzák azt, aki vagyok. Eléggé ahhoz, hogy megosszam őket veletek”- írja Barczikay Lilla e heti cikkében, mielőtt bemutatná kedvenc könyveit.
„Mivel már párszor említettem, a Harry Potter-sorozatról nem kezdenék ódákat zengeni. És ha már a klasszikusoknál tartunk, természetesen olvastam a Twilight sagát is, imádtam, és éljen Team Edward, szigorúan, amíg a könyvről van szó. A film csapnivalóan érvágósra sikeredett, jobb szót egyszerűen nem találok rá. Ez a két terjedelmes sorozat volt számomra a fuvar a varázslatok világába, ahol szépen kiraktak, és faképnél hagytak. Mondanom se kell, azóta sem találtam vissza. Nem is akarok.”
Jenei András visszamegy az időben, és gyerekkori őszének pillanataira gondol.
„Itt van, itt volt és itt lesz még sokáig. Akadnak olyanok, akik szerint már régóta más, talán rövidebb lett, vagy el is tűnt (?), de még érezzük és látjuk. Ha mást nem, a nyomait…
Azt mondják, hogy ezer színe van az ősznek. Bizony, nem olyan harsány, mint a tavasz, nem olyan forró és élénk, mint a nyár, de akkor is sokszínű. A sárgától kezdve akad itt még zöld, van benne piros és ott a barna sok árnyalata is.
Tele van illatokkal. Nem úgy, mint a tavasz, hanem másképp. Már megbújik benne a széllel érkező füst, de még nem az, ami télen csapja meg az orrunk. Ott lebeg mindenhol a megöregedett avar, a télre beszántott föld szaga és ott van még valahol annak az egy-egy fán maradt gyümölcsnek is az illata, amit megcsipkedtek a madarak.”
Wanderer János e heti ajándéka olvasóinak két vers. A másodikat most itt is közöljük.
Úton
Úton vagyok
Dübörgő lét-vonatom
Ablaka előtt állomások jönnek-mennek
Kicsik, nagyok.
A szeretet tört szívembe szökött.
Gondolat, érzelem
Úgy örvénylik bennem,
Mint széltől hajtott
Madarak a szántóföld fölött.
Elém lebben a múlt,
Még ködfátyolban a jövő.
Már nem félek…
Valahol értem gyertya gyúlt.
Míg zakatol a gép, s a sín csattog
Tudom: létezem, élek.
Milliárdnyi pillanatkép között
Megállni sosem lehet,
Megpihenni is csak később.
Ha szülőfalumba – honnan elszármaztam –
Végleg visszatértem.
Ajtónk előtt, a küszöbön ruhám leporoltam,
Utam végén cipőm letöröltem.
Pihenni majd ott, majd akkor:
Ha hazaértem…
Akik tűkön ülve várják, hogy megjelenjen Szörnyű Álmos kalandjainak folytatása, most örülhetnek, mert Nicholas Shear elküldött egy kis részletet a készülő regényből, melyet itt közlünk.
„Fogd Azár forgolódni kezdett az ágyában. Fülét a párnájába mélyítette, de hiába óhajtotta a csendet, másik hallószerve tovább gyűjtötte a zavaró hangokat. Fejére húzta a takaróját, hogy tompítson a kellemetlen neszen, de a hanghullámok zavartalanul áthatoltak paplanjának szövetszálain. Megint megszólalt a bim-bam csengő, amihez egy, vagy két ököl ideges verdesése társult, s a koncert éles harangszava alatt mélyen dobogni kezdett a ritmus. Úgy érezte, agya az ajtólappal együtt remeg, a párnáját, a takaróját, de még a lepedőjét is a fejére tekerte. A koncertező kitartóan verte a tamtamot, s mikor a csengő kolompolása már csordányi baromként bőgött pamutpáncélja alatt, kipattant az ágyból. Üvöltve szertehajította ágyneműit, majd minden lépésénél rotyogó ánuszgőzt eregetve a bejárati ajtóhoz sietett. Kilesett a kémlelőn, de nem látott senkit. Boldoggá tette a gondolat, hogy feladta az ebadta, és máris puha ágyára fókuszált. Alig, hogy hátat fordított az elcsendesedett zajforrásnak, a kolompolás új erőre kapott. Megfordult, és miközben kiüvöltötte magából a dühöt, feltépte az ajtót. Senkit nem látott odakint. Egy pillanatra megmerevedett a láthatatlan zajkeltő láttán, aztán erőteljesen meglendítette az ajtót, hogy az rémületkeltő üzenettel csattanjon a keretébe.”
Villax Richárd e heti posztjában nosztalgiázva gondol vissza egy gyerekkori szerelemre, és ennek kapcsán még egy regényt is értékel.
„Remélem, nem sokkolja túlságosan a hír Bettyt, ha e bejegyzésből tudja meg: csak második volt számomra. Az elsőt illető korona bizonyos „kis” Krisztáé – még az oviból. Egymás kezét fogva zengtük: „ének száll a szélben, te is dalolj vélem”. Mivel arcvonásai ennyi idő távlatából nincsenek előttem, még az is lehet: sok évvel később őt vettem el, feltéve, hogy vagy Kriszta nevű feleségem, vagy én rosszul emlékszünk, melyik óvodába kezdtük a nagy betűst.
Mindenesetre az „általános” már tisztán előttem van. Betty a padtársam volt, vagyis több annál. Mindent megtettünk, amit akkori adottságaink, így tíz év alatt, engedtek. Mondjuk ki: elmentünk a falig. Mindig kéz a kézben flangáltunk, nem vagyok benne biztos, de talán arcra puszi is történt. Együtt hallgattuk a Boney M-et.”
A Bátyám könnyei ismét sikert aratott. Ezúttal Evelin, a My Relationship with Books bloggere írt róla pozitív kritikát, mely itt olvasható.
Köszönjük szépen!
A teljesség igénye nélkül néhány gondolat Evelintől:
„Lillát érdemes magyar írónőnek tartom, akitől szeretnék még hasonlóan kiemelkedő történeteket olvasni.”
„A 7. fejezettől kezdve megkaptam azt a színvonalat, amit az első részben már úgy megszoktam. Pörgős volt, izgalmas, akciódús és akarva-akaratlanul, de észrevettem, hogy mélyebb hangvételű, mint az elődje.”
„A történet alakulásával kapcsolatban csak pozitívan tudok nyilatkozni, hiszen semmi kivetnivaló nem volt benne, sőt… sokkal izgalmasabb jeleneteket kaptam, mint amire ténylegesen számítottam.
A rejtély faktor az egész mű ideje alatt jelen volt.”
„Az egyik legjobb magyar fantasy, amit mostanában olvastam. Nem sok magyar fantasy fog meg, de ennek sikerült, ami csakis Lilla érdeme.”
Mester Györgyi e heti novellájának elbeszélője le van nyűgözve az aranyba öltözött őszi tájtól.
„A megszokott kép, ahogy naponta látom. Behunyt szemmel is érzékelem, mint követik egymást a megállók. Pár nappal ezelőtt, ébredés után még sötét éjszaka rémisztgetett, szürkületben botorkáltam ki a buszmegállóhoz. Hazafelé se volt más a helyzet, jócskán alkonyodott már, mikor a jármű döcögve, szuszogva felkapaszkodott az unásig ismert, erdős részek közt hosszan elnyúlóan kacskaringózó, hegyi aszfalton.
Ma reggel azonban valami megváltozott. Mire a jármű rátért a – változatosság kedvéért lejtős – kanyargós útra, egy prózai, hétköznapi dolognak köszönhetően, egészen kivilágosodott. Átállítottuk az órákat, a téli időszámításnak megfelelően.
A táj azonban mégsem azért vonta magára a figyelmemet, mert ismét világosan körvonalazódtak az elsuhanó házak, s láthatóvá vált minden kis szelete a mozgó világnak, hanem valami másért. Az elmúlt napokban, amíg a reggeli sötétség okán nem láttam a kinti világot, beköszöntött az igazi ősz.”
