Jenei András arról mesél, hogyan szerez ihletet vakon, mi indítja el a képzeletét, hogy le tudjon írni részletesen egy középkori csatajelenetet. Mi ad ihletet című írása a szerzői honlapján érhető el.
András minden héten szerdán jelentkezik érdekességekkel az életéből és írói mindennapjaiból.
Villax Richárd egy Fanyűvők példány felajánlásával hívja jótékonykodásra az olvasót.
Villax Richárd honlapján egy gyűjtésre hívja fel a figyelmet, melyet Pócs Botond, 13 éves beteg kisfiú részére szerveztek. A gyűjtés során licitre is lehetőség van Richárd és az Ad Librum Kiadó felajánlásával egy Fanyűvők példányra.
Bővebb információ az író honlapján olvasható.
Ma elindult Mester Györgyi írónő (többek között a Zizi naplója, A hatodik és a Tisztítótűz szerzője) honlapja.
A honlap folyamatosan frissül, látogassanak vissza rendszeresen, hogy meghallgassák magát az írónőt felolvasni, vagy hogy megtekinthessék frissen megjelent írásait.
A Könyv extrák blogon dicsérő kritika jelent meg Barczikay Lilla Anyám teremtményei című regényéről. A kritika itt olvasható. Köszönjük szépen Katicának! Hamarosan a Bátyám könnyeiről is elérhető lesz Katica kritikája.
A kedvenc részeink a kritikából:
„Génmódosított tinik, különös lények, és egy vérre menő csata! Ez vár rád, ha kézbe veszed Barczikay Lilla könyvét. Az Anyám teremtményeiben minden megvan, ami egy jó kis fantasyhez és egy romantikus YA-hez kell.”
„Előbb Nitát és Nicket ismerjük meg, majd kapunk melléjük jó néhány különleges és teljesen átlagos mellékszereplőt is. Akik aztán a későbbiekben mind szerves részévé válnak a történetnek. Ezek a karakterek pedig szépen árnyaltak, nem csak jók, vagy rosszak, hanem összetett személyiségek. Szerepük szerint pedig egyesek szerethetőek, mások pedig azért érkeznek a történetbe, hogy egy kissé megkavarják a dolgokat.”
„A különleges képességek pedig elképesztőek, és cseppet sem szokványosak.”
Elindult írónőnk, Krencz Nóra szerzői oldala. Nóra minden héten pénteken fog jelentkezni egy-egy írással. Első regénye, a Megszámlálhatatlan már előrendelhető a kiadó könyvesboltjában. Bemutatkozó posztja az írás szeretetéről elolvasható a honlapján.
„A Megszámlálhatatlan első fejezete egy nehéz periódusomban készült. Kiírtam magamból a feszültséget, aztán félretettem. Évekig nem nyúltam hozzá.”
Barczikay Lilla írónő remek stílusérzékkel előadja, hogyan tudja elviselni fogadott testvérei kiborító furcsaságait.
A családomról már írtam. A vérszerinti, nem választható részéről. Most jöjjön egy kis ízelítő abból az őrültek házából, amiben az elmúlt két hétben részem volt – fogadott testvéreimnek köszönhetően.
Nem mintha nem lenne miről írnom, dehogy! Tele vagyok ötletekkel. Nem is azért, hogy ne kelljen a harmadik könyvem alakulásáról szót ejteni. Remekül állok… elméletben. Pusztán azért beszélünk most másról, mert még friss az élmény (vasárnap vettünk könnyes búcsút), ilyenkor a legalkalmasabb megosztani.
Szóval a fogadott testvéreim. Régen legjobb barátok voltak, az évek során azonban egyszerűen kinőttek ebből a pozíciójukból. Gyermekded lelkeknek a legeslegjobb barátnő sem a ranglétra teteje.
Az, hogy mióta vagyunk jóban, remek kérdés, fáradhatatlanul keressük is rá a választ, eddig sajnos sikertelenül. Egyszerűen nem emlékszünk. Olyan barátság ez, aminek se eleje, se vége nincsen. Amióta az eszünket tudjuk, ismerjük egymást szüleink barátsága révén. Nem volt fordulópont, csak úgy kialakult az egész, aztán azon kaptuk magunkat, hogy nincsenek titkaink. Egyáltalán.
Azt mondják, a legjobb barátok sokat veszekszenek. Hát mi ezek szerint nem teljesítünk túl fényesen e téren, hiszen soha nem vesztünk össze. És nem, ez nem írói túlzás, egészen nyugodtan komolyan lehet venni. Nem is erőltetett előzékenységről vagy odafigyelésről van szó. Szimplán nem volt min veszekedni. Ha nem is értünk mindig egyet, a barátságunk mindannyiunknak fontosabb, mint hogy igazunk legyen. És igen, ezt nehéz elhinni. Aztán eltölt velünk az ember öt percet… és utána még nehezebb lesz.
Merthogy úgy szívjuk egymás vérét, mintha az életünk múlna rajta. Itt pedig el is érkezett az én időm, hogy kicsit alaposabban jellemezzem őket a saját szemszögemből. Szóval először is tisztáznám, hogy négyen vagyunk. A húgom (mármint az igazi), két lány (akik egyébként szintén testvérek) és én. Az életkor elhanyagolható, hiszen messze nem annak megfelelően viselkedünk, és a neveket is kihagyom, hadd maradjon legalább ez homályban, ha már minden mást (na jó, nem mindent, akkor sosem állnék fel a gép elől) kiteregetek.
A teljes bejegyzés Barczikay Lilla szerzői oldalán érhető el.
Jenei András író szomorúan tapasztalta, hogy egy jelentős gyerekkori színtere, melyet szeretett volna ihletként használni következő regényéhez, az enyészeté lett.
Vajon mi az erősebb? Az ember, aki uralni akarja a természetet, vagy a természet, aki idővel visszaveszi azt, ami az övé? Vagy nézzük másként: mi a hatalmasabb? A természet mindent – azaz majdnem mindent – kibíró és ösztönös belső ereje, vagy az, ahogy mi, emberek képesek vagyunk hanyagságunk miatt hagyni a természetet győzni, mert engedjük lepusztulni egykori örökségeink?
Amikor önéletrajzi könyvemben elmesélem születésemtől fogva egészen a későbbi, mentőápolóságig eljutott életem (Emlék-szem), ott is említek egy külön időt, mikor a volt Szabadsághegyi Gyermekszanatórium Béla király úti telepén töltöttem pár évet. Akkor még nem sejtettem, s majdan később sem – mikor a fent említett kötet íródott –, hogy az a hely ihletet adhat bármihez is.
A Frivaldszky-Mauthner-Pálffy villa a reformkorban épült, utána többször átépítették. Történetét bárki megnézheti a neten, így a lényeg, hogy volt idő, mikor gyermekszanatóriumként funkcionált. Közel négy évig voltam ott gyerekként, és amikor nemrég valamiért kezembe vehettem virtuálisan Stephen King A ragyogás című könyvét, agyamban megdördült az ég. Hangos varjúkárogás, bagolyhuhogás töltötte el fülem, és emlékek vágódtak vak tekintetem belső szemhéjaira.
S mint ahogy az lenni szokott, már ütöttem is volna le a klaviatúrán a gombokat, de utána kellett néznem, hogy hol is jártam ki az általános iskola utolsó éveit.
Adott volt egy villa, ami …mi is van most vele? Mi? Létezik, hogy azt is bezárták?
„…állaga leromlott; az épületbe belépni életveszélyes; több hasonló ingatlannal együtt árulják…”
Furcsálltam, hogy manapság, mikor szinte minden fellelhető az interneten, nem találok túl sokat magáról az épületről. Annak idején talán nem érdekelt annyira, de akkor talán nem is volt fontos sem a múltja, sem egykori gazdái, vagy éppen az, hogy milyen volt belül. Most, azaz amikor jött a gondolat, hogy milyen jó környezet lehetne egy hátborzongató történethez a villa, meg már nincs róla használható adat…
Ilyen esetekben addig keresek, kutatok, amíg meg nem szerzem azt, amire szükségem van. Először emlékeimben tettem ezt és nem volt nehéz feleleveníteni a környezetet. Óriási park, ősfák, utak, padok… A villa mellett még megannyi társa, no és maga a belső helyiségek, ahol gyerekként olyan sok kalandot megélhettünk a gyógyulási idő alatt. Milyen jó lenne most, közel harminc év után megnézni. Már így, vakon is. Biztos adhat mély gondolatokat, vagy bármilyen érzést, egykori emléket ahhoz, amit majd írnék.
(Nem titok, és majd írok még kutatási szokásaimról, ha tehetem: általában elmegyek az adott helyszínre, és ott gyűjtök információt a helyről a jobb leírhatóságért.)
Hosszú idő, számtalan e-mail és kérés után eljuthattam a területre, és ugyan a történetem váza ekkor már majdnem megvolt, de azt gondoltam, adhat még valamit hozzá, vagy legrosszabb esetben kiegészítéshez, esetleg a borítóhoz jó lehet egy-egy fotó fent, a ma már Sváb-hegyként emlegetett terület egy kisebb, közel hathektáros részén.
A villába természetesen nem lehetett bemenni, mert már életveszélyes státuszt kapott, és ahogy lépkedtünk felfelé az egykor autók által használt bitumenes úton, kezdtem érezni: értem a tilalmat…
A területet elhanyagolták, a kertet nem gondozzák, az épületek pedig pusztulnak. Az időjárás, a hegyre feltörő szmog, a kor, a felelőtlen elhagyás…
Miközben én emlékezve meséltem gyerekkoromból megmaradt képekről, mindezt vakon, az ismerőseim és a biztonsági őr mindent átírt a valóságra. Ahol járdalapokból lévő térre emlékeztem, padokra és fűzfára, ott ma térdig érő fű és gaz áll; a padok… hol is vannak? Ja, az óriási bokrok alatt porladnak a maradványaik. Ahol lépcső vezetett a kis kastély felé a valaha fehér murvás sétányra, ott csalán szórja magvait.
Miközben elértük az épület oldalát, már folyt belőlem a szó: mi volt itt, hogyan állt, mi nézett a rohangáló lábainkra, egy másik, szomszédos épületet is kerestem.
„Itt, szemben van, vagy volt… már akkor is romosan állt… ledeszkázott ablakokkal…”
A biztonsági őr először csak hallgatott, majd amikor azt mondta, van ott valami rom, amit olyannyira benőttek a fák és az óriási növények, mint Dél-Amerikában egy-egy romvárost, csak pislogtam. Az agyam tiltakozott, s azért, hogy ne hagyjam feltörni magamból az ordítást, visszafordultam egykori osztályom (az akkori gyógyintézetben a villa, ahol elhelyeztek, a 8-as számot kapta) felé.
A teljes bejegyzés Jenei András írói honlapján olvasható.
Villax Richárd is kihasználta a nyarat, és miközben a gyerekek pancsoltak, ő az életen elmélkedett. Az eredeti bejegyzés Richárd írói oldalán található meg.
Ahányan megpróbálták megfogalmazni, hogy mikor nevezhetünk valakit írónak, annyi definíció született. Ha azon múlik a státusz birtoklása, hogy a mindennapok üresjárataiban megírandó történetek, metaforák kezdenek idegpályáimon keringeni, nos, akkor én is író vagyok.
Amikor a családi nyaralás során belemélyedtem a víztükör csillogásának tanulmányozásába, a hátam mögül gyakran hallottam gyakorlatias feleségem évelődését:
– Most elmélkedik!
Pedig csupán az járt a fejemben, hogy egy néhány napos nyaralás is mennyire lemodellezi magát az életet.
Az egész a zötykölődéssel kezdődik, busszal, vonattal utazunk, ülünk benne tehetetlenül, még semmi sem múlik rajtunk. Mellettünk a hátizsákunk, majd annak tartalmával kell valamit kezdenünk érkezésünk helyszínén, persze, egy-két elfelejtett használati tárgyat pótolhatunk még.
Félálomban szinte lebegünk, és ebbe a kegyelmi állapotba vág bele a „kiszállni” parancs. Olyan jól elvoltunk, legszívesebben sírnánk!
De nem a könnyeink záporoznak, hanem a kérdések. Vajon várnak-e minket? Tényleg olyan lesz-e minden, amilyennek ígérték? Segít-e a gondnok, ha kérünk tőle valamit? Ugyan egy-két borús időszak elkerülhetetlen, de azért, ugye, a napfényes napok lesznek túlsúlyban?
Esténként odaférünk a tűzhöz pecsenyénket sütögetni? Találunk valakit, akivel éjjelenként táncolhatunk?
Mi a helyzet a vízi csúszdával? Ha felmászunk oda magasra, és onnan lecsúszunk, nagyon mélyre süllyedünk-e? Lesz-e mentőöv?
Összefuthatunk a szomszédos üdülő vendégeivel. Kinevetnek minket: lúzerek vagyunk, cuccoljunk át! Ott náluk szebben süt a nap, miért ragaszkodunk ahhoz a helyhez, ahol elkezdtük?
Égető kérdések ezek, de nyaralásunk első fele mégis viszonylagos gondtalanságban telik. Amíg egy reggelen ránk nem talál a melankólia: bambulunk a bungalónk előtt, kávéval, cigivel a kézben, és rádöbbenünk, hogy már el is telt időnk fele. Jó pár nap volt elvileg, de a gyakorlatban egy röpke pillanat.
Közben egyre többen távoznak a vendégek közül, akiket megszerettünk. Újak jönnek, de velük nem értünk szót, mert pont olyanok, mint mi voltunk az elején. Fejest ugranak a mély vízbe, nem veszik tudomásul, ha leégnek, fekszenek egymáson, mint a heringek, csak a fű érdekli őket.
Utolsó napjaink a távozás gondolatával telnek. Pont most, amikor végre kiismertünk mindent, a titkos bejáratokat, a mély vizeket, megtaláltuk a vízibicikli-kölcsönzőt – de már nincs energiánk hajtani.
Most tudnánk igazán élvezni a nyarat, ehelyett beadjuk a kulcsot a recepción. Újabb tehetetlen zötykölődés veszi kezdetét, majd visszaérkezünk abba az áthatolhatatlan szürkeségbe, ahonnan jöttünk.
Hogy lesz-e következő nyaralás, arról megoszlanak a vélemények. Reméljük igen, mert hiába panaszkodunk az ellátásra, azért ez egy jó buli!
Elsőkönyves szerzőnk, Villax Richárd honlapján új vélemények jelentek meg Fanyűvők című regényéről.
Az oldal folyamatosan frissül. A legújabb kritikák és vélemények lesznek itt összegyűjtve.
Akinek kedve támadt elolvasni a regényt, megveheti a kiadó könyvesboltjában.
Elindult Jenei András író honlapja, és ma felkerült az első poszt is, melyben az írásról beszél András, beleszőve az élettörténetét.
Mikor és hogyan, miért kezdtem el a „papírkarcolást”?
Talán tizenévesen történt, hogy a cukorbetegség miatt sokadjára kórházba kerültem. Egy gyermekkórházba Veszprémben, ahol több korombeli sráccal azon gondolkoztunk, hogy csinálunk egy olyan bandát, amiben verseket írunk…
Akkor ugyan nem szerettem a verseket, mert iskolásként csak megtanulni kellett, értelmét, igazi hangulatát nem éreztem át. De akkori felfogásom alapján nem kellett más hozzá, mint az, hogy a szépen hangzó mondatokat rímekbe foglaljuk.
A csapat nagyon hamar belefáradt, én meg egymás után faragtam a rímeket.
(Ezekből sajnos semmi nem maradt fent, pedig most ha nevetve is, de érdekes lenne visszaolvasni őket.)
Ekkor íródott meg egy öténekes elbeszélő költemény (természetesen akkor nagyon tetszett a Toldi), amely A fekete lovag címet viselte.
Ezután talán évek teltek el, amikor megint, ki tudja miért, egy aprócska füzetecske tele lett egy történetemmel. Gyerekes fogalmazvány lett, így utólag belegondolva, azt hiszem, az ihletet egy rockkazetta borítója adhatta. A történet horrorszerű volt, és a Halál csókja címet viselte.
Ezidőben már érezhettem, hogy jó dolog írni. Olvastam több könyvet, s elbűvölt, hogy egyes írók milyen könnyedén teremtenek világokat, írnak és rajzolnak le olyan történetet, amivel az olvasókat sok-sok oldalon át képesek elvarázsolni.
A versírást elfelejtve egy nyáron, amikor más kint a strandon szaladgál, én kezembe vettem egy műszaki rajzlapot, és rajzolni kezdtem egy kitalált földrészt. Tengereket, folyókat, hegyeket rajzoltam, és mire végeztem vele, egy szintrajzokkal és kitalált nevekkel lévő térképecske állt előttem.
Ezután megnyitottam egy spirálfüzetet, és mire észbe kaptam, egy kalóztörténet elevenedett meg a kockás lapokon Nem mindig a rossz veszít címmel. Hozzáteszem, nem olvastam előtte sosem kalózregényt…
Ezt később átírtam, és két kisalakú füzetbe raktam, amit összeragasztottam, majd még borítót is rajzoltam hozzá.
(Ez már megvan, s most, hogy visszaolvasgatom, könnyesre nevetem magam. De ott alapozódhatott meg, hogy világokat, arcokat, személyeket alkossak, talán elvetettem egy magot, amiből manapság szüretelgethetek.)
Az idő haladt, más könyveket olvasgattam, más ritmust vett fel az életem. A középiskolában talán másként tekintettem az irodalomra…
A teljes bejegyzés itt érhető el.
