Gáti Vilmos: Az elfelejtett légió

Sem sarat dobálni, sem fényezni nem állt szándékomban, amikor elhatároztam, hogy leporolom annak a bizonyos régi hadseregnek az emlékét, amelyről ma még sokan őriznek személyes emlékeket, gyakran fájdalmasakat. Még többen vannak, akik csak mások tapasztalatai s véleménye alapján ítélkeznek, többnyire sommásan. Ez a sereg nem volt különleges. Jellemzői, tulajdonságai nem különböztethetők meg a kor társadalmának tulajdonságaitól és jellemvonásaitól. Ezt a sereget, még nem olyan régen, kevés kivétellel az egész magyar férfitársadalom megjárta.

A tisztek, tiszthelyettesek és a mindenkori besorozott és behívott nemzedékek a kettészakadt világban álltak fegyverben. Abban a világban, amelyben a vezérkarok térképeit befedték az atombombák és rakéták ellipszis alakú hatókörzetei, azok a halálos ellipszisek, amelyek jelzik a területet, ahol a bomba vagy rakéta rombol és öl. A mi kis országunk térképén nem sok ilyen ábra fért el. Ezek a magyar fiatalok olyan seregben szolgáltak, amelyről szakszerűen kiszámították, hogy egy összecsapás első üteme során, vagyis napok alatt – ahogy a vezérkarban mondják – élőerőben hetven százalékos veszteséget fog szenvedni tisztekből, tiszthelyettesekből, sorkatonákból.

A kép, amit az elmúltakról alkotunk, mindig nagyon egyéni és minél bonyolultabb eseményekre emlékeztet, annál nehezebben ragadja meg a képzelet. A megélt történelmet is képesek vagyunk félreérteni. Ezért ne kárhoztassuk az utóbb születetteket, ha a járható utat keresve, elfogadják a történtekről a leegyszerűsített képet, különösen akkor, ha az a kor számukra már valóban távoli. A hősi korszakok nemzedéke, kivéve egy pár bitang árulót, csupa hősökből állt. Míg a szomorú időkre emlékezve csak gazembereket és szenvedő áldozatokat vélnek felismerni.

Pedig a később kárhoztatott, sötétnek tartott korszakokban is élvezték az emberek a napsütést, átéltek örömöket, ismerték a barátságot, a szerelmet, az orgazmust. Mindez vonatkozik e könyv témájára és szereplőire egyaránt.

[Egyéb infó a könyvről]()

Megkérdeztük a szerzőt, mennyiben tekintendő a regény életrajzi ihletésűnek?

"Ez a könyv a fantáziaterméke, nem életrajz, nem egyfajta emlékirat. Felhasználtam viszont tapasztalataimat és élményeimet, ahogy másokét is, – amiért elnézést kérek tőlük – és szétosztottam mindezt a regény