Józsa István: Múltmerengő

Az ember egyik legnagyobb kincse az emlékezés. Egy olyan nyugdíjas korú írogatónak pedig, mint a könyv szerzője, már rengeteg kincs van a birtokában, hiszen alig van a jelennek olyan eseménye, amely ne juttatná eszébe a múltat. Olyan múltat, amelyet meg lehet osztani az olvasóval. A múltat előhívó esemény lehet akár egy jégcsap megpillantása, vagy egy hír valamely disznótorról, vagy akár az unoka meseigénye, mosolya. Lehet egy szilveszteri hangulat, vagy egy a padon ülő hajléktalan, sőt, akár egy a forgalmas járdán sürgölődő énekesmadár, vagy egy korsóból a földre löttyintett víz, szóval bármi, amely megragadja a figyelmet. Mindegyikük emlékeket, gondolatokat ébresztett a szerzőben, és ezzel történeteket szült. A könyvben több történet szerepel. Olyan történetek, amelyek nemcsak a szerzőnek, de bárkinek segíthetnek a jelen gondjai, nehézségei könnyebb elviselésében. A történetek ugyanis szerteágazóak, így bárki találhat közöttük a gondjait (még, ha rövid időre is, de) elfeledtető olvasnivalót. A gondolatok persze néha magvasak, nehezebben emészthetők, a legtöbbször viszont meseszerűek, adomázóak, könnyen elsajátíthatók. Éppen olyan változatosak, mint maga az élet, hiszen ki ne várná izgatottan az ismeretlent, a holnapot, a jövőt, amely mindig hozhat valami újat, váratlant, és amely mindig el tud varázsolni bennünket.

Részlet

„Bizony hosszú volt a mai műszak is!” – állt meg egy pillanatra Badacsony fölött a Nap július utolsó hetében, hogy megtörölje izzadó homlokát, és megropogtassa munkában megfáradt derekát. Irigykedve nézett vissza a Balatonban önfeledten fürdőző emberekre. A nagy tóban ekkor még javában tartott a nagyüzem. Folyt a vitorlázás, csúszdázás, labdázás, szörfözés, úszás, sétálás, beszélgetés, szóval folyt a szórakozás. Az emberek fáradhatatlanul élvezték az egész napos hullámzásba ekkorra már belefáradó vizet. Ők még nem érezték az est közeledtét, de a természet már igen. A szél egyre lassabban járta az egyre jobban elcsendesedő vizet. A madarak lassan, szinte észrevétlenül fészkelték be magukat a nádasokba. Lassanként a nagy vitorlások is kurtítani kezdték a vitorláikat, sőt a kicsik nemsokára le is vonták őket, hogy horgonyt vessenek, vagy bemotorozzanak valamelyik közeli kikötőbe. Az éjszakai pihenésre készülődő vitorlások látványa végül is megértette a széllel, hogy ma már nem kell tovább dolgoznia, ő is elpihenhet. Megállt az északi parton, nyújtózott egy nagyot, kifújta a hullámokat lecsendesítő utolsó levegőadagját, majd elvonult a Balaton-felvidék gyönyörű hegyei közé az éjszakai szállására. Onnan már csak a megerőltető munkában kifáradt tüdejének lassú sóhajai törtek le időnként a vízhez, később pedig csak horkolásának álmosító morajai visszhangoztak a két part között. Ekkorra végre az emberek száma is megfogyatkozott a vízben, a rohanó idő pedig átszakította az esti célszalagját, majd egyre jobban lelassult, hiszen már csak a lendülete vitte tovább. A Balatonra rátelepedett az este.

“Sokféle hangulatban gyúrom, alakítom a történeteimet”

“A leírt gondolatok úgyis mindig újragondolódnak, tehát az objektivitásra törekvés mellett mindig bele kell törődni a bizonyos mértékű szubjektivitásba” – tanácsolja a visszaemlékező íróknak Józsa István, a Múltmerengő című új kötet szerzője. A Könyv Guru kiadónál kijött mű alkotójával készült beszélgetésben mesél az idő fontosságáról, a legfontosabb gondolatairól és a történetírók fő problémájáról.