Garay Zsuzsanna A kacatkuckó lakója című legújabb mesekönyvéből hoztunk részletet.
Első fejezet
A megérkezés
Egy hatalmas erdőben, ahol a dús lombú fák alatt illatos virágok nyílnak, kalapos gombák lapulnak, egy nagy tölgyfa odvában, egy népes mókusfamília és egy bagoly közelségében élt egyszer egy manócsalád. Az odúban sokan laktak: manópapa, manómama és a virgonc manógyerekek. A legkisebb hosszú füleivel folyton fülelt, hegyes orrával állandóan szimatolt, nagy, barna szemeivel kíváncsian nézelődött valahányszor az erdőt járta. Ahogy cseperedett, egyre-másra megtréfálta testvéreit. Mivel sok kópéságot követett el, elnevezték Kópénak.
Kópé kicsi volt és nyúlánk, csupán akkora, mint két egymásra rakott érett körte. Szeretett fára mászni, minél magasabbra, és onnan tekingetni a világra. Sokszor csimpaszkodott a vékony ágakon, vagy sebesen hintázott, aztán leugrott, és a puha fűben meghemperedett. Szívesen fedezett fel új ösvényeket. Egyszer, amikor belesett egy nagy üregbe, ami a vakond alagútjába vezetett, még azt is felderítette teljes hosszában. A zöld volt a kedvenc színe, cipője mohazöld volt, a nadrágja a fűszálak, a kalapja a vadgesztenye, a pulóvere pedig a kőris levelének színében pompázott – a hosszúfürtű aranyesőre emlékeztető sárga csíkokkal.
Egyik nap Kópé éppen a szokott reggeli sétáját rótta, és ahogy gondolataiba merülve barangolt, későn vette észre, hogy milyen
messzire jutott el az otthonától, már a rengeteg délnyugati részén járt. Visszafordult, és rázendített a kedvenc nótájára:
A mi pagonyunk dús és zöld,
Sudár fákat nevel e barna föld,
Örülj hát, ha kék az ég,
Ha puha fűben ér az éj,
Madárfütty vár…
Ekkor azonban soha nem hallott, fülsértő zaj ütötte meg a fülét, torkán akadt a szó. Egy madárberkenye bokor mögül figyelte a hatalmas gépeket, a narancssárga mellényes, sisakos, sürgő-forgó embereket, akik rémségesen visító fűrészekkel egymás után döntötték ki a nyugati dombok délceg fáit, hogy aztán tovább darabolják, és zötykölődő teherautókra pakolják őket.
– Hol fogunk lakni, ha egyszer elfogy az erdő? – rémült meg Kópé. – Már így is egyre kevesebb som és vackor terem, a dióról és a mogyoróról nem is beszélve. Mi marad, ha már fáink sem lesznek? Sietek haza… Erről tudnia kell az erdő minden lakójának!
Azzal szomorúan a nagy tölgy felé vette az irányt. Azonban, amikor elmesélte családjának, barátainak, hogy mit látott, senki nem tudta a megoldást. Kópé nem tehetett mást, mint járta az erdőt szüntelen, és akit csak tudott, figyelmeztetett a veszélyre.
Egy hét sem telt el, és sor került Kópé második találkozására az emberekkel. Késő délutánra járt az idő. Egy kiránduló családdal akadt össze. A szülők meg a gyerekek az erdei tó partján telepedtek le, és óriási pokrócokon heverészve szendvicseket majszoltak, amikor a manó megpillantotta őket.
Kópé rövid tétovázás után közelebb settenkedett hozzájuk, és ekkor egy hatalmas, barna hátizsákot vett észre, amely kinyitva hevert tőle pár lépésnyire. Egy szép piros alma kandikált ki belőle. A manó megbűvölten nézte az ínycsiklandozó finomságot. Ilyen hatalmas gyümölcsöt még nem is látott.
– Ez kétszer akkora, mint egy vadalma! – suttogta ámulva.
Kópé mindig is tartott az emberektől, igyekezett kerülni őket. Bosszantották a zajos gépeik, a fűrészeik, haragudott rájuk a felelőtlenségük miatt, azért, mert szemetelnek, letörik a fák ágait, meggondolatlanul letépik a virágokat, amelyek aztán hamar elhervadnak.
Most viszont nagyon éhesnek érezte magát, hiszen régen volt már, amikor reggelizett, ezek az emberek pedig neki háttal ültek.
– Talán nem vesznek észre – morfondírozott.
Körülnézett, majd óvatosan még közelebb merészkedett. Egyelőre nem történt semmi, a falatozók egyike sem figyelt fel arra, hogy egy erdei manó lopakodik a holmijuk felé. Kópé már majdnem megragadta az almát, amikor az egyik ember – nagydarab, bajuszos – hirtelen felállt, hősünk pedig ijedtében a hátizsákba bukfencezett.
–Ideje indulni – jelentette ki a férfi kellemes, mély hangon, majd felkapta a hátizsákot, becsatolta, és a vállára vetette. A család többi tagja is összeszedelőzködött, aztán útra keltek.
A manó mozdulatlanul kucorgott a sötétségben:
– Vajon hová visznek? – töprengett riadtan.
Jó félórás gyaloglás után a család kocsiba szállt, a hátizsákot a csomagtartóba zárták, a manó pedig egyre jobban kétségbeesett.
„Hová megyünk egyáltalán? Hogy jutok majd vissza?” – gondolta Kópé, de a választ nem tudta.
Annyira félt, hogy még az éhségről is megfeledkezett.
Amikor megérkeztek, és végre kinyílt a csomagtartó, Kópé azonnal kikukucskált. Egyrészt nagyon kíváncsi volt, másrészt örült a friss levegőnek. Egy nagy, szürke háztömböt látott maga előtt.
Az apa megragadta a hátizsákot, a manó érezte, hogy valami zötyögő dolog felfelé viszi őket, majd kulcs zörgött, és a férfi letette a csomagokat a hátizsákkal együtt az előszobában. A gyerekek vidáman csacsogtak, edények csörömpöltek, finom illatok szálltak, és a család asztalhoz ült. Kópé ekkor újra érezte, hogy facsarja a gyomrát az éhség.
„Talán nem veszik észre, ha én is eszem egy falatot” – gondolta, aztán óvatosan elmajszolta az alma egy kis részét, majd öszszekucorodva várta, hogy az emberek nyugovóra térjenek.
Órák teltek el, mire teljesen elcsendesedett a lakás. A manó kimászott a hátizsákból. Teljesen elgémberedtek a tagjai a hosszú kuporgástól. A bejárati ajtóhoz lépett, de az zárva volt, ő pedig termeténél fogva nem érhette el a kilincset. Meglátott egy támlás széket a konyhában, odalépett hozzá, majd elkezdte húzni a bejárat felé. Ez a művelet olyan nehéznek bizonyult, hogy többször meg kellett pihennie, mire végre sikerült az ülőalkalmatosságot a célhoz ügyeskednie.
Felmászott rá, de a kilincs még így is túl messze volt. Nyújtózkodott, lábujjhegyre állt, mindhiába. Akkor elrugaszkodott – a manók köztudottan jó magasra képesek ugrani, Kópé pedig különösen ügyes volt ebben –, és a következő pillanatban már ott függeszkedett a kulcslyukkal szemben. Öröme azonban nem tartott sokáig, az ajtót kulcsra zárták, a kulcs pedig nem volt a zárban.
Kópé lemászott, majd nesztelen léptekkel körbejárta a lakást. Észrevette, hogy az erkélyajtó résnyire nyitva maradt. Kellemes meleg, friss májusi levegő áradt be a nyíláson. Kilopakodott a balkonra, ahol a család bicikliket, görkorcsolyákat meg egy focilabdát tárolt.
Ahogy kikukucskált a rácsok között, megállapította, hogy nagyon magasan van – egészen pontosan az ötödik emeleten. Kópé nem félt a magasságtól. Az erdőben sokkal magasabb fákra is felmászott, élvezte, ahogy a szél himbálja az ágakat. A felettük lakó mókuscsalád ifjabb tagjaival gyakran rendeztek mászó- és ugróversenyt, és Kópé nem egyszer győzött. De itt minden más volt. A manó nem tudta, hol állhat meg biztonsággal, mi merre mozdul, mibe kapaszkodhat.
„És most hogyan tovább? – tépelődött. – Repülni nem tudok, hiszen nem vagyok madár.”
Abban a pillanatban látta meg a fal mellett magasodó akácfát, amelynek az egyik keskeny ága odahajolt az erkély széléhez. Kópé egy pillanatig sem habozott. Kibújt a rácson, nagy levegőt vett, és ráugrott az akác ágára, jól átölelte, majd mászni kezdett lefelé.
Az alattuk lévő balkonon egy bozontos kutya szunyókált. Amikor a manó odaért, a Lakeland terrier felszegte a fejét, beleszimatolt a levegőbe, majd hangos ugatásba fogott. Kópé ereiben megfagyott a vér. A kutya olyan hatalmasnak tűnt a sötétben. Hajszál híján le is pottyant, de aztán összeszedte magát, és sikerült visszanyernie az egyensúlyát.
– Nyughass már, Zsivány! – szólt ekkor egy hang bentről, mire a kutya a farkát csóválva beszaladt a lakásba.
A harmadikon lévő terasz kopáran és teljesen üresen szürkéllett az éjszakában, itt semmi érdekeset nem talált. Még lejjebb ereszkedett. A másodikon lévő erkély tele volt színes cserepekkel és a legkülönfélébb növényekkel. Nemcsak az erkélyládákban és a földön voltak virágok, fűszerek, de még a falra erősített virágtartókból is csüngtek növények. Ez már jobban megfelelt volna a mi manónknak, azonban még mindig úgy ítélte meg, hogy túlságosan magasan van.
Az első emeleti erkélyt szinte ellepték a kacatok. A legtöbb helyet egy nagy, sötétbarna, két ajtós kredenc foglalta el, aminek volt három fiókja is. A szekrénynek hiányzott az egyik ajtaja, a másikon egy méretes repedés éktelenkedett, a tetejére pedig kartondobozokat halmoztak fel, némelyik egészen megroggyant már. A szekrény vasfogantyúiról is lekopott az aranyozás. Az erkélyajtó melletti sarokban egy faláda árválkodott, benne üres agyagedényekkel és egy fehér kaspóval, egy másik, kisebb rekeszben pedig néhány szerszám hevert. Kópé két-három színes műanyag vödröt is talált egy törött seprű társaságában, végül egy rollert és egy piros üléses triciklit is felfedezett. Rövid tétovázás után bemászott a kredenc alsó polcára. A jobb oldalon játékok hevertek: egy kék kisautó, amelynek hiányzott az egyik kereke, egy félkarú baba meg egy piros-fehér pöttyös labda – ez utóbbi teljesen leengedett már. A bal oldalra régi cipőket dobáltak összevissza. Kópé továbbaraszolt a törött szekrényajtó felé, amely mögé ócska göncöket gyömöszöltek.
„Ez jó lesz – elmélkedett a manó. – Itt szépen elbújok. Senki sem fog észrevenni, amíg ki nem találom, hogyan jutok haza.”
Kópé most érezte meg, hogy mennyire megizzadt az átélt izgalmak után. Az egyik pólóval megtörölközött, majd a ruhákból kényelmes fekhelyet alakított ki magának, és hamarosan elnyomta az álom.
