George Hannmer Fáj-dalom című verseskötetét maga a szerző ajánlja az olvasóknak.
A kötetben van egy rövid rész a katonáskodásomból, de az nem a zöld színe miatt fáj, ha fáj nekem, hanem, mert rácsos lett az emléke, és persze kihagyhatatlan témám a tetoválás, ugyanis van rajtam egy. Tényleg, ez látszik? Visszatérve a balesetemhez, következzék egy kis ízelítő ebből a 27 éve tartó harcomból:
„A következő versem akkor, és úgy alkottam, hogy az epidurálás, a gerincérzéstelenítés után, deréktól lefelé már nem éreztem semmit. A műtét mintegy három órán át tartott. Kértem egy tollat az altatóorvostól, és ezt írtam ott le, miközben a műtét már ment, s közben borzasztó hangon rendre szörcsögött a vérelszívó.
Hason feküdtem, és ugyan a derekamtól le voltam takarva, a jobbra-balra folyamatosan repkedő véres vattákat így is volt alkalmam észlelni. Sohasem fogom elfelejteni – tarisznyába nyúlok ezzel a most következő kis emlékszilánkkal:
A professzor úr, nagyjából másfél, két óra elteltével jött be a műtőbe (az előkészítést, feltárást, addig mások végezték el), és nem is tudom milyen jelenség volt nekem ő akkor, amikor egyszer csak megjelent ott előttem bemosakodva, könyökből az égre tartott alkarokkal, szétnyitott ujjaival, csupa zöldben, arca előtt maszkkal.
Az az érzés, az a hangzavar, a gépek csipogása, duruzsolása, a vérelszívó szörcsögése, a hátam mögül kihallatszó szakszavak, az orvosi gárda egymás közötti kommunikációja, és ez a doktor úrral való morbid párbeszéd nekem a halálfélelem, a rettegés, a kiszolgáltatottság, a bizalom, a remény kakofóniája volt egyben.
Tehát, amikor megpillantottam, amennyire csak fel tud erősödni egy emberben egy ilyen érzés, nos, bennem pont annyira tette meg. Az jutott eszembe, ettől az embertől függ, hogy vajon béna leszek-e életem hátralévő részében, vagy sem. Úgy éreztem, csak kéne mondani neki valamit, valami biztatót, vagy mit tudom én! Jobb híján annyit bírtam kipréseltem magamból: „Jó munkát doktor úr!”
Epidurálva, nekidurálva
Mit rejt vajon e zsák? Talán könnyen kézzel foghatót?
A tartalomnak vajh van-e köze ahhoz, hogy ez lehetne akár háti is?
Ki tudja? Több éve cipelem már ezt a keményen szívet vallatót,
és még is titok, hogy igazából mit is rejt ez a még nem volt finis?
Olyan kíváncsi vagyok. Mi a fenét cipelek ilyen kitartóan?
Kiömlik, ha ledobom? Vagy úgyis összeesek egyszer, mindezt várhatóan?
No, nem. Birkózom vele, nem gyűr le, bár felül leledzik,
de hogy is van? Az acél iszonyú kemény és mégis megedzik.
Hohó, álljunk meg egy szóra.
Időközben megsúgta a múzsa, mi is az,
mit olyan régóta hűen hordok tarsolyomban.
Nos, ez nem más, mint a becsomagolt kitartás.
Alias, génjeimből merített ősi hitvallás.
Ami rengetegszer kisegített,
hisz már sokszor hozzányúltam több éves sirámomban.
Meg hát, ahogy elnézem, sokáig is lesz még rá szükség.
Jó munkát doktor úr.
A teljes részlet itt olvasható.
Azt már megtanultam Lilla előző két könyvéből, hogy ha a főhőseiről van szó, akkor garantált a különleges képesség és a komor hangulat. Így meg sem lepődtem, amikor itt is ezt kaptam. Ugyanakkor sikerült elérnie, hogy olvasás közben eszembe se jusson az Anyám teremtményei vagy annak bármelyik szereplője, és ez nem kis dolog. Főként azért, mert az alapmotívumok hasonlóak, itt is egy különleges képességekkel rendelkező lány áll a középpontban, aki szenved attól a természetfeletti erőtől, amit birtokol. És igen, itt is látszólag élettelen tárgyakat tud megmozdítani, azokkal kommunikál. De ennyi, ennél több egyezés nincs is. És ez is csak utólag tűnt fel nekem. Szóval azt hiszem, elmondhatom, hogy a Szobortánc, bár magán viseli az írója kedvenc témájának jellemzőit, mégis képes újat hozni. Arról nem is beszélve, hogy ez egy sokkal jobban sikerült regény, mint az elődjei. Feszesebb a tempó, kidolgozottabbak a karakterek és több a titok. Szerelmi szálat pedig csak nyomokban tartalmaz.
A teljes cikk
